Saját alkotásaim
Fantáziavilág földjén varázslatosak a napok, az éjek,
az ott lakók boldogok, valamennyi percük vidám,
és nem számítanak tehernek a hosszú évek.
Mindig zöldell a mező, s mindenfelé csodás virágok,
sok a csörgedező patak, szellő susog a fák között,
emberi szem nem látott még ilyen világot.
Fantáziavilág földjén nem érződik az időnek múlása,
örök a szépség, az egészség, az erő, s a nyugalom,
és mindenki eljut a szellemi tökély csúcsára.
Megkeseredve a világ mocskától, nehéz az élet,
kínzóan telnek a mindennapok percei, s órái,
és örökös rabságban szenved minden lélek.
A hipnotikus homály annyi elmére rátelepedett,
s támadja a kevés még józanul gondolkodót,
akikre immár óriás kígyóként rátekeredett.
A sötétség leple ezt a világot lassan körbeveszi,
s igyekszik elpusztítani minden élőt a Földön,
mielőtt a fény serege magát összeszedi.
Megkeseredve zajlik a harc, a kíméletlen csata,
a tét nem az arany, vagy a pénz, hanem a lét,
s ha nem küzd a jó, győz a gonosz hada.
Az éjszaka urai hatalmukba kerítik a világot,
ügyesen bujkálnak, szinte láthatatlanok,
s a közelükben elhervadnak a virágok.
Halkan, észrevétlenül lopakodnak a sötétben,
nyomot nem hagynak, félelmet keltenek,
és mint mindig, ők vannak fölényben.
Leölik az élővilág apraját és nagyját gyorsan,
s az életben maradtak csendben lapulnak,
ám mégis elvesznek szépen, sorban.
Az éjszaka urai gyilkolásra születtek valaha,
nincs bennük könyörület, sem szánalom,
s hevíti őket a kegyetlenség parazsa.
A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,
s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,
és megérinti az elmúlásnak a selyme.
Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,
nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,
s nem engedi a rosszat sohasem vissza.
Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,
békében élhetne az emberiség egymással,
s bizony feleslegesek lennének a viták.
A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,
minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,
és onnantól bizony már nincs odább.
A nagy sakkjátszma évszázadok óta folyik,
és a mesterek nem igen akarják feladni,
amíg az utolsó néző is el nem kopik.
Van ám itt rendkívüli elme és fanatikus hit,
hátsó szándék, rafináltság, ügyes taktika,
az egyik balra lép, a másik jobbra nyit.
Hatalmas a tét, a győztes jutalma ez a világ,
az övé minden lélek, s valamennyi érték,
kizárólag neki nyílhat az összes virág.
A nagy sakkjátszma életre megy és halálra,
aki veszít, annak a számára nincs tovább,
vesztesen kulloghat a sötét halálba.
Mit ér az élet, ha nincs benne igaz szeretet,
és a felnőttek túlterheltek, elnyomottak,
s nem nevetnek soha a gyerekek?
Milyen világ az, melyikben a gonosz az úr,
s amelyikben tilos az igazság, az értelem,
és mindennap a rettegés réme dúl?
Megéri egyáltalán létezni a sötétség idején,
amelyben minden normális dolog tiltott,
s nincs szabadság, mint annak idején?
Nyugalom, öröm és béke nélkül mi marad,
a jó, félelemtől vacogva feladja önmagát,
s a világ a végső pusztulás felé halad?
Mit ér az élet értelmetlenül, kényszeresen,
érzelmek, szerelmek és ölelések híján,
bealkonyul immáron véglegesen?
Szívszorító jövő vár mindenkire, aki él,
aki mindennap megküzd a sorsával,
s közben a közelgő végzetétől fél.
Félhet is, hiszen túlontúl erős a gonosz,
bőven van pénze, markában a világ,
és minden jót elpusztít, eloroz.
Elveszi a reményt is, a lélek reményét,
éjjel-nappal hazudik, rettegést kelt,
s kiéli az elmebaját, szeszélyét.
Gőgösen, s öntelten vigyorog az élőkre,
összeugraszt, kegyetlenül megoszt,
és senki nem vonhatja kérdőre.
Az irányítás élteti csupán és a hatalom,
a totális ellenőrzés a bolygó felett,
sőt, a mindenek feletti uralom.
Ellenfele az értelem gyenge lábakon áll,
s szövetségesére, a fénynek seregére,
sajnos hiába és csalódottan vár.
Szívszorító jövő árnya száll a sötétben,
s ha az emberiség nem tér észhez,
eltűnik a sorsnak a ködében.
Lehetne ez egy szebb világ, ha úgy állnánk hozzá,
s ha a szeretet ereje irányítaná a gondolatokat,
akkor az igazság nem zsugorodna ponttá.
Nem halna ki az értelem, a becsület, és a szépség,
s nem venné át a helyüket az a rengeteg rossz,
a sötétség, a gonoszság, a szörnyű rémség.
A jóság és a tiszta szív lenne mindennek az alapja,
egymás segítése, megértése, természetes lenne,
s az összefogás emelne minket a magasba.
Lehetne ez egy szebb világ, s egy sokkal jobb élet,
varászlatosabbá válhatna valamennyi percünk,
és békében, szabadon élne minden lélek.
Egy hazug világban élünk, egy sötét mocsárban,
ahol semmi és soha nem az, aminek látszik,
s a valóság hamar eltűnik a homályban.
Hamisított videók, s parancsra szerkesztett hírek,
folyamatos nyomás alatt tartó félelmek sora,
és a rettegéstől szinte lebénított szívek.
Kegyetlenség és könyörtelenség uralta emberek,
piciny, apró, síró gyermekek, aggódó szülők,
s egyre csak gyülekező sötét fellegek.
Egyre fogyó népesség, s elfogyó temetői helyek,
tervszerűen adagolt mérgező kotyvalékok,
és teljesen elgyötört, megsebzett lelkek.
Egy hazug világban élünk, s mind bele is fúlunk,
ha nem vesszük fel a harcot, de nagyon hamar,
elvész a jelenünk, a jövőnk és a múltunk.
Egy pihentető alvás olyan sok mindennel felér,
a fantáziavilág megelevenedik minden éjjel,
és varázslatos, csodás történetekről mesél.
A tudat ellazul és szabadon járja önmaga útját,
igen gyakran felidézi a régi szép emlékeket,
sokszor újraértelmezve a jelenét, múltját.
Eközben a test csak fekszik, nem ura magának,
tehetetlen és gyakorta szinte bénának tűnhet,
ám álmában ellenáll gondjának, bajának.
Egy pihentető alvás megnyugtathat, erőt adhat,
s szebbé teheti a világot, bármilyen is legyen,
általa bárki ismételten új reményt kaphat.
