Saját alkotásaim
Fénykora után minden lény útja lefelé vezet,
és legyen az növény, állat, vagy ember,
ez ellen sajnos semmit nem tehet.
Delelőjén túl a Nap is megfárad, pihenni tér,
eleget tett, elvégezte a dolgát, feladatát,
és elvonul, ám reggel új életre kél.
A Hold hasonlóan tesz, mikor elkezd fogyni,
és a szép kerek arcából vékonyka lesz,
ám soha, de soha nem fog elkopni.
Fénykora után, élőlény erre már nem képes,
hiszen az élete percei szűkre szabottak,
és ami maradt, az biza igen véges.
Mikor a cél előtt új és újabb akadályt állítanak,
akkor se nem többre, se nem kevesebbre,
mint az ember elbukására számítanak.
Igyekeznek megtenni bármit, hogy teljesüljön,
és valóra váljon az álmuk, a megbuktatás,
csak valamilyen formában sikerüljön.
Mikor a cél előtt pengetnek az idegek hárfáján,
s ezt teszik örömmel, el sem tudják hinni,
ott állnak majd, a végzetük párkányán.
Mindennapi kihívások terhelik ezt a szép életünket,
s tesznek boldoggá minket, méghozzá nagyon,
elősegítve, azt az örömteli végzetünket.
Mindennapi kihívások okoznak csodás pillanatokat,
és számtalan gyönyört, s szeretetteli perceket,
feledtetve, ama ármányos hazugságokat.
A világ csak illúziók sokasága és nem kevesebb,
ám nem is több, olyan, mint a bűvésztrükk,
s a galaxisban itt élni a legnehezebb.
Illúzió a jóság, a szépség, a becsület, a szerelem,
a segítőszándék, az összetartás és a szeretet,
ám mindezt elleplezik oly kegyesen.
Illúziók a mindennapok is, mindaz, ahogy élünk,
s ahogyan reménykedünk egyfajta csodában,
miközben pengeélen táncol a létünk.
A világ csak illúziók sokasága, ám lehull a lepel,
s azután a mély sötétség lesz az úr a Földön,
mi eddig volt, az a vértócsában hever.
Zűrzavar és káosz uralja a mindennapok perceit,
emberek milliói rettegnek, s bizonytalanok,
közben rájuk hárítják a világ terheit.
Szemfényvesztés zajlik, a homály egyre csak nő,
nehéz átlátni a sötétség szövevényes hálóján,
amit a láthatatlan kezek sokasága sző.
Zűrzavar és káosz fojtogat mindent, főleg a létet,
s ha az emberiség nem képes magához térni,
a végzet az asztalra teszi az utolsó tétet.
Gyorsan telnek az évek és az idő sebesen suhan,
eközben elkopik az ember teste, lelke,
s ettől sokszor kétségbe zuhan.
Gyorsan telnek az évek, melyek nem túl szépek,
s bár néha akad vidámság és öröm is,
nem lehet gátat szabni a végnek.
Cudar idők járnak, s mindenfelé viharok tombolnak,
besötétedik az ég, a Nap a felhők mögé szorul,
és a villámok kegyetlenül rombolnak.
Pusztulás szele fúj és a halál szaga terjeng a légben,
irtózatos bűz árassza el a világ minden pontját,
s rettegés üti fel a fejét, a nappali éjben.
Cudar idők járnak és egyre közeledik a sötét végzet,
hihetetlen erők feszülnek egymásnak a térben,
s egyikük sem hátrál, míg nem végzett.
Vajon tényleg vár reánk a fény, az utunk végén,
s valóban tovább élhetünk egy szebb helyen,
vagy itt maradunk a sötétség mélyén?
Át tudjuk-e lépni azt a láthatatlan átjárót végül,
amelyen túljutva minden rossznak vége lesz,
és minden tragédia örökre megszépül?
Vajon tényleg vár reánk a végtelennek a békéje,
vagy mindez csupán álom és nem lehetséges,
és sohasem jutunk a kínjaink végére?
Hiába fél az ember a sötétségtől, ha tétlenül vár,
s ha nem őrzi a fényt, amely megmentheti,
akkor biz a reménye a semmibe száll.
Onnan pedig nincs visszaút, s nincs újabb esély,
a kíméletlen viharok korában elhal, ami jó,
és ami marad, az a hatalmas veszély.
Hiába fél az ember, azzal rosszat tesz magának,
s így nem menekülhet meg a végzete elől,
csupán szabad utat enged a halálnak.
Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.
