Saját alkotásaim
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
A sötétség mágusai illúziót vetítenek az emberiség elé,
mindenféle szemfényvesztő dolgot produkálnak,
és így terelnek mindenkit, a végzetük felé.
Varázsolnak földön-égen, elkápráztatnak éjjel-nappal,
elhitetik azt is, ami még csak soha nem is létezett,
s keresztülviszik a trükkjeiket, tűzzel-vassal.
A sötétség mágusai illúziót vetítenek, szerte a világon,
és igen ügyesen befolyásolják valamennyi elmét,
nem hagyva, hogy a sorból bárki is kiváljon.
Szorul a hurok az emberiség nyaka körül, biz nagyon,
elvész a szabadság, a józanság és az értelem,
s nyomuk sem marad majd egy napon.
Odalesz minden, amiért az elődök a vérüket ontották,
amiért képesek voltak feláldozni az álmaikat,
és hogy ez lesz, azt soha nem gondolták.
Nem hitték, hogy az utódaik semmivé lesznek, nullák,
fejet hajtanak külső erőknek és a gonosznak,
s nem marad utánuk más, csak hullák.
Szorul a hurok az emberiség nyaka körül, biza szorul,
és amennyiben az emberek nem térnek észre,
a remény e világban örökre visszavonul.
Az élet nagy sakktábláján, bizony nem könnyű a játék,
furfangosnak és nagyon kitartónak kell lenni,
nehogy a játékos, örök vesztessé váljék.
Biza nem mindegy, hogy melyik mezőre lép az ember,
mivel ha elkapkodja a lépéseit és hibákat vét,
akkor onnan visszautat, többé nem lel.
Az élet nagy sakktábláján, halálig zajlik eme a játszma,
a legtöbben, bizony csúfos kudarcot vallanak,
s egész életük, véglegesen el lesz játszva.
Csipkerózsika álmából mikor ébred fel végre az ember,
s mikor döbben rá, hogy szükségtelennek tartják,
és a gonosz, sötét erőknek bizony nem kell?
Rájön-e a végső pillanat előtt, hogy kihasználták végig,
és most, hogy már gyorsan szabadulnának tőle,
a haláltusáját örömmel, mosolyogva nézik?
Csipkerózsika álmából mikor ébred fel ama alvó tudat,
az értelem vajon hogyan fejlődött ennyire vissza,
és miért nem képes megmutatni a kiutat?
Az álmok kora lejárt, beköszöntött a sötétség kora,
a valóságnak, s az igazságnak ím bealkonyult,
az egykori reményt is elfújta a szél, tova.
Az álmok kora lejárt, a mesebeli hősöknek is vége,
az emberiség igen nehezen ébred kábulatából,
és hiába tekint fel, oly esdeklően az égre.
Mocsárba süllyed az ismert világ és ott is marad,
a sötétség leple egyre erősebben terjeng,
s az élet, a végleges vég felé halad.
Mocsárba süllyed az ismert világ, kialszik a fény,
nem ragyognak többé csillagok az égen,
és el fog pusztulni valamennyi lény.
Tűzben perzselődnek a lelkek, forró lángban égnek,
izzik bennük a vágy, az igazi szeretet után,
és gátat vetnének az örök végnek.
Tűzben perzselődnek a lelkek, s a lángjuk az égig ér,
beragyogja a világ legeldugottabb zugait is,
mielőtt eme lángokat, elfújja a szél.
Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
Az idő könyörtelen, nem lassít és nem áll meg soha,
nem mérlegel, nem sajnál, s nem is kímél,
elviszi az álmokat, a reményeket tova.
Megmutatja az igazi állapotunkat, az igazi énünket,
a fájdalmainkat, a testünk gyors elkopását,
a lelkünk sebeit és a mulandó létünket.
Az idő könyörtelen, nem érez, soha nem kegyelmez,
nem kér, nem alkuszik és nem gondolkodik,
ugyanakkor egész életünkben fegyelmez.
