végzet Archívum - 14 / 26 oldal

Nagyon nehéz elfogadni

Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,

és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,

lelki békére, nyugalomra nem lel.

Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,

szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,

és semmivé válik mindenki terve.

A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,

a felfogóképesség csupán árnyéka magának,

s már egy fuvallatra is félve rezdül.

Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,

pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,

s végül kiderül, mennyit is értünk.

Az élet és a remény

Az élet és a remény keményen küzd e világon,

újra és újból felállnak a vesztes csaták után,

s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.

Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,

végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,

és a sötétség foglyává válik az összes lény.

Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,

ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,

nehezítve a dolgát az ármányos végnek.

Mindenkinek vannak gondjai

Mindenkinek vannak gondjai, amik felőrlik a lelket,

kisebbek, nagyobbak, fájdalmasak és kínzóak,

s miattuk az ember nyugalmat nem lelhet.

Nincs igazán olyan, hogy teljesen felhőtlen pillanat,

és tökéletes békesség sem létezik, s nem is fog,

minden álom semmivé válhat egy perc alatt.

Mindenkinek vannak gondjai, amik elkísérik végig,

amelyektől nem tud megszabadulni talán soha,

s melyek miatt a szív folyamatosan „vérzik”.

Mindenki elkopik

Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,

akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,

és az időben csak előre lehet menni.

Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,

nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,

miközben az ember mereng a múltján.

Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,

a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,

s rájön, az élete nem a sikerről szólt.

Mindenki elkopik és folyton változik minden,

az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,

de végül mind eltávozunk majd innen.

Észre sem vesszük

Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,

le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,

s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.

Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,

és amikor már arra sem vagyunk képesek,

a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.

Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,

gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,

és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.

Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,

szép emlékeink megelevenednek utoljára,

s felénk szomorkás mosolyt küldenek.

Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,

átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,

s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.

Amíg túlterheltek a napok

Amíg túlterheltek a napok, nincs idő semmire,

s ha van is, az nagyon kevés, nem elegendő,

és így minden esély elszáll a semmibe.

Minden esély, ami felszabadítaná az életünket,

mi nem őrölné fel a lelkünket, az elménket,

s ami segítene lassítani a végzetünket.

A végzetünket, amelyet biza szebbé tehetnénk,

ha leráznánk magunkról mindenféle rosszat,

s nem félnénk, hanem többet szeretnénk.

Amíg túlterheltek a napok, nincs erőnk másra,

mint engedelmesen végezni a feladatainkat,

ám így a remény nehezen kap szárnyra.

Miután meghalunk

Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,

hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,

és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.

Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,

s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,

a lehetséges legapróbb részletességgel.

Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,

és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,

amelyet nem riaszt soha többé a halál.

Nehéz beletörődni

Nehéz beletörődni, hogy gyorsan telnek az évek,

és elhasználódik a test, megkopik az elme,

s mind elébe nézünk a sötét végnek.

A lélek, mi mindenki sajátja és egykor ragyogott,

fokozatosan megtörik a súlyos terhek alatt,

s elhagyja az utat, min eddig taposott.

Nehéz beletörődni, hogy így köszön el az ember,

néhai kinézete megváltozik, szinte eltorzul,

és kiutat eme helyzetből biza nem lel.

Amíg végleg leszáll az éj

Amíg végleg leszáll az éj, nem maradt sok idő,

a Nap utolsó sugarainál feldereng a múlt,

s az érzések hulláma biza jó hírvivő.

A lelkek hárfáján a zűrzavar és a káosz játszik,

a szívek verik az ütemet, az ész hegedül,

s eme zenemű történelemmé válik.

Egykoron, ha eljut valakihez ez a zenei dráma,

bizonyára fel sem fogja majd, amit hall,

s nem érti meg, az élet milyen drága.

Amíg végleg leszáll az éj, addig lehet remélni,

azután minden esély a sötétség fogja lesz,

és azt senki nem szeretné megélni.

Kihasználtan élni

Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,

olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,

s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.

Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,

s végül senkinek nem maradhat semmije,

hiszen el kell tartani a hazug csalókat.

Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,

hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,

s aztán örömtáncot lejteni mindettől.

Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,

örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,

s hogy a halál mosolyogva érkezik.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31