végzet Archívum - 16 / 29 oldal

Minden perccel

Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,

egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,

ám később már a végtől félhetünk.

Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,

és semmi nem működik úgy, mint valaha,

egy fiatal persze erre csak legyint.

A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,

virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,

s mindez, az érzékenyünkre tapint.

Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,

és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,

végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.

Már alig vonszolja magát

Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,

mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,

s békességet, nyugalmat nem lel.

Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,

és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,

mert a világban az igazság erős.

Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,

míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,

s jól tudja, jót sosem szabad várni.

Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,

ám még így sem engedik visszavonulni,

s végül reá zárul a koporsó fedele.

Egy temető a világ

Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,

amely fogva tart és nem enged el soha,

s végül elfogy mindenki levegője.

Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,

esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,

békességet, a létnek fordítva hátat.

Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,

nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,

így semmi ok nem lehet az örömre.

Szabadságra vágytak

Szabadságra vágytak, mikor még azok voltak,

s a pockok népe állandóan tömte a hasát,

mintha nem létezne többé a holnap.

Mindent megettek, mi az étlapjukon szerepelt,

volt miből válogatni és dőzsölhettek is,

ám mindőjük egy irányba menetelt.

Igen hamar besétáltak a nekik szánt csapdába,

ott fogságba kerültek az idők végezetéig,

s a sors kesztyűt dobott a népük arcába.

Attól az időtől kezdve tömegcikk lett belőlük,

élték az immár szürke kis hétköznapjaikat,

és már alig lehetett hallani felőlük.

Megunták ezt a létet és régi életükre vágytak,

féltek, s rettegtek, de egy napon azt látták,

a zárt területük kapui, ím kitártak.

Uccu neki, roham előre, kifelé ezen kapukon,

mindenüket hátrahagyva iramodtak neki,

s meg is lepődtek önnön magukon.

Szabadságra vágytak, de élni vele nem tudtak,

képtelenekké váltak önálló tevékenységre,

s így valamennyien végleg elbuktak.

Az utolsó pillanatig

Az utolsó pillanatig történhet az életben bármi,

annyi minden megváltozhat, s jobb is lehet,

nem kell feltétlenül a reményre várni.

A sors igen csalafinta, s nagyon szeret játszani,

oly ügyesen manipulál, elrejti a saját lapjait,

közben megpróbál ártatlannak látszani.

Az utolsó pillanatig az esély felbukkan sokszor,

felbukkan, majd köddé válik, nem tér vissza,

és legvégül a végzet mindent lerombol.

Egyszer minden véget ér

Egyszer minden véget ér, ez bármikor is történjen,

elköszön majd a jó, a rossz, az öröm és a bánat,

s mind ott haladunk, a fénybe menő ösvényen.

Búcsút int a szerelem, s bőröndjét veszi a szeretet,

a vidámság még mosolyogva kacag egy jókorát,

és meghajolva köszöni, hogy velünk lehetett.

Mankóval sántikál és búcsúzik tőlünk a fájdalom,

megannyi kín, s betegség is elhagy bennünket,

mindezeket látva, szem nem marad szárazon.

Egyszer minden véget ér, lejár az esti mesék kora,

fáradt testünk otthonra talál a csillagok között,

s tudjuk, innen nem lesz visszaút már soha.

Majd egy szép napon

Majd egy szép napon talán lehull az a sötét lepel,

amely a szemek elől eltakarta az igazságot,

s azt is, hogy a remény a padlón hever.

Akkorra bizony nem lesz visszaút, túlontúl késő,

az esélyek elúsztak a hiszékenység tengerén,

és a küzdelmek sorában eljön a végső.

Majd egy szép napon, amikor a Nap fent ragyog,

láthatja azt a rengeteg sírhalmot a temetőkben,

amelyeket éjjelente gyászolnak a csillagok.

Nagyon nehéz elfogadni

Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,

és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,

lelki békére, nyugalomra nem lel.

Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,

szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,

és semmivé válik mindenki terve.

A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,

a felfogóképesség csupán árnyéka magának,

s már egy fuvallatra is félve rezdül.

Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,

pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,

s végül kiderül, mennyit is értünk.

Az élet és a remény

Az élet és a remény keményen küzd e világon,

újra és újból felállnak a vesztes csaták után,

s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.

Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,

végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,

és a sötétség foglyává válik az összes lény.

Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,

ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,

nehezítve a dolgát az ármányos végnek.

Mindenkinek vannak gondjai

Mindenkinek vannak gondjai, amik felőrlik a lelket,

kisebbek, nagyobbak, fájdalmasak és kínzóak,

s miattuk az ember nyugalmat nem lelhet.

Nincs igazán olyan, hogy teljesen felhőtlen pillanat,

és tökéletes békesség sem létezik, s nem is fog,

minden álom semmivé válhat egy perc alatt.

Mindenkinek vannak gondjai, amik elkísérik végig,

amelyektől nem tud megszabadulni talán soha,

s melyek miatt a szív folyamatosan „vérzik”.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31