végzet Archívum - 16 / 26 oldal

Meddig tűrjük

Meddig tűrjük, hogy mások döntsenek helyettünk,

mások mondják meg, mikor, mit tehetünk,

s mások uralkodjanak felettünk?

Miért fogadjuk el, hogy tönkretegyék az életünket,

hogy eltiporják a szabadságunkat, jogainkat,

s előidézzék a kínzó végzetünket?

Hogyan hagyhatjuk azt, hogy elvegyék a javainkat,

s amíg sokszorosára növelik a bajainkat,

elnémítsák a józan szavainkat?

Hogy nézhetjük tétlenül, hogy állatként kezelnek,

tücsköt, bogarat és férget etetnek velünk,

míg a világra rácsokat szerelnek?

Milyen szülő az, aki a saját gyermekeit sem védi,

tétlenül hagyja, hogy kísérletezzenek rajtuk,

s eközben az igazságot azt kétli?

Meddig tűrjük, hogy a halálunkig igában tartanak,

félelmet és rettegést generálnak a számunkra,

míg ők otthon békésen alszanak?

Mit bizonyít a fájdalom

Mit bizonyít a fájdalom? Azt hogy még élünk,

s azt, hogy továbbra is küzdenünk kell,

bármennyire szenvedünk és félünk.

Azt, hogy nem alhatunk békésen, s nyugodtan,

érezzük az élet súlyát az utolsó percig,

és nem bújhatunk el a zugokban.

Mit bizonyít a fájdalom? A sorsnak a nehezét,

a reánk váró terhek gyors növekedését,

míg megtaláljuk a végső út elejét.

A pusztítás lovasa

A pusztítás lovasa keményen végzi a dolgát,

ahol feltűnik, ott lángba borul minden,

megkeserítve az emberek sorsát.

Nyomában jár a halál és az iszonyú rettegés,

égett tetemek jelzik, hogy merre haladt,

s nem maradt utána, csak szenvedés.

A pusztítás lovasa vágtat, nem fog megállni,

nem kímél és nem kegyelmez senkinek,

csak a szeretet tudja az útját lezárni.

Mindenkiért eljön

Mindenkiért eljön majd egyszer a végzet hintaja,

egy fekete paripa húzza és színarany díszíti,

s jelzi, hogy kihunyt az illető csillaga.

Mikor megjelenik, magával hozza a végső békét,

a megnyugvást, s a gondoktól mentes létet,

és a végtelen soha véget nem érő végét.

Mindenkiért eljön egy napon, lehet az bármikor,

beszállni e hintóba muszáj, nincs menekvés,

az emberek lelke feleslegesen pánikol.

Ismét eltelt

Ismét eltelt egy év, nem volt jó, sem szép,

rengeteg teherrel kellett megküzdeni,

s vért izzadtak az emberek, a nép.

Számtalan korlátozás, rettegés és félelem,

új, s még újabb adók, nyomorgatás,

a sötét erők praktikája végtelen.

Agymosás, hazugságok garmada, ámítás,

kilakoltatások és az üzletek bezárása,

a senkivé válás felé való csábítás.

Kilátástalanság, bizonytalanság, s végzet,

számtalan szándékos, felesleges halál,

a becsület igen sokaknál elvérzett.

Még azonban él az élet csírája, a remény,

és soha nem szabad feladni semmit,

legyen a sors bármilyen kemény.

Szeretet nélkül azonban nem marad esély,

tiszta szív szükséges, egymás segítése,

hisz folyamatosan fennáll a veszély.

Ismét eltelt egy év, eztán nehezebb jöhet,

összefogás nélkül nincsen menekvés,

ám minden rosszat egy jó követ.

Mikor jön értünk a halál

Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,

holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,

s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.

Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,

az ember ostobán hitt a hazugok szavában,

s állította, hogy ilyen bizony nincsen.

Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,

mikor új és még újabb terhekkel sújtották,

s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.

Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,

nem tényező ebben a sötét, komor világban,

és az ellenségei sokasága soha nem tágít.

Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,

a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,

s valamennyi átélt borzalomnak a végét.

Nincs idő

Nincs idő, hallani oly sokszor a nap folyamán,

számtalan a panasz, a sirám, s a fájdalom,

mégis tömegek ülnek a végzet vonatán.

Ülnek és várnak, nem értik, mi, miért történik,

a szemük előtt zajlanak a dolgok nyíltan,

s fölöttük a sötétség vihara örvénylik.

Az értelem és az életösztön koldusként remeg,

házatlan, s hazátlan senkivé lettek téve,

s mindkettőjük a félelemtől beteg.

Nincs idő semmire, ezt mondogatják, s hiszik,

és ezen okból kifolyólag várnak a csodára,

azután ámulnak, hogy sokra nem viszik.

Mindenki

Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,

öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,

s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.

Kiadja magát mások akaratának, kényének,

és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,

pofont adva a legbensőbb énjének.

Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,

rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,

és elősegíti a vesztét, a végzetét.

Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,

nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,

s mindenkor tagadja a szenvedését.

Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,

s hiába cirógatja meg a remény szellője,

ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.

Szeretetre volna szüksége

Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,

s valamennyi embernek ezen a Földön,

ideje lenne véget vetni a hibáknak.

Minden hibának, s minden rossznak végleg,

haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,

és békét hozni az összes népnek.

Szeretetre volna szüksége minden léleknek,

s az összes érző lénynek, amely létezik,

útját kell állni a kitervelt végzetnek.

Mindenki ideje lejár

Mindenki ideje lejár, de nem mindegy mikor,

s nem mindegy, hogy természetes úton-e,

ahogyan az sem, a lelkünkbe ki tipor.

Nem mindegy miként éltünk, s miket tettünk,

és az sem, hogyan emlékeznek majd reánk,

kik voltunk, mielőtt örökre elmentünk.

Mindenki ideje lejár, s tovaszállnak a percek,

a végtelen örvénye végleg magával ragad,

s elindulnak az ismeretlenbe a lelkek.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31