Saját alkotásaim
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Egyszer minden véget ér, ez bármikor is történjen,
elköszön majd a jó, a rossz, az öröm és a bánat,
s mind ott haladunk, a fénybe menő ösvényen.
Búcsút int a szerelem, s bőröndjét veszi a szeretet,
a vidámság még mosolyogva kacag egy jókorát,
és meghajolva köszöni, hogy velünk lehetett.
Mankóval sántikál és búcsúzik tőlünk a fájdalom,
megannyi kín, s betegség is elhagy bennünket,
mindezeket látva, szem nem marad szárazon.
Egyszer minden véget ér, lejár az esti mesék kora,
fáradt testünk otthonra talál a csillagok között,
s tudjuk, innen nem lesz visszaút már soha.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,
és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,
lelki békére, nyugalomra nem lel.
Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,
szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,
és semmivé válik mindenki terve.
A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,
a felfogóképesség csupán árnyéka magának,
s már egy fuvallatra is félve rezdül.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,
pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,
s végül kiderül, mennyit is értünk.
Miért akkor értékelnek valakit, amikor már késő,
amikor nem lehet elmondani, hogy hiányzik,
és amikor közel jár a pillanat, a végső?
Miképpen van az, hogy bárki lemaradhat a jóról,
és lekésheti a reményt is, mivel bizonytalan,
s nem volt képes érteni az igaz szóból?
Miért akkor sütne fel a Nap, mikor itt van az este,
s miért akkor adódna egy új esély, egy igazi,
mikor már gyenge az ember lelke, teste?
Minden rossz véget ér, de nem mindegy mikor,
s nem mindegy hogyan, mert az is számít,
túl sok volt már az eltiprás, a szigor.
Azonban, ahogy a sötétség után is felkel a Nap,
s ahogyan a kiégett rét feléled az esők által,
úgy a világ is új reményt, új esélyt kap.
Minden rossz véget ér, ám a nyoma megmarad,
s örökre beégve a lelkekbe emlékeztet majd,
a jó, az elnyomás ellenére is fennmarad.
Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,
akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,
és az időben csak előre lehet menni.
Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,
nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,
miközben az ember mereng a múltján.
Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,
a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,
s rájön, az élete nem a sikerről szólt.
Mindenki elkopik és folyton változik minden,
az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,
de végül mind eltávozunk majd innen.
Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
Nehéz beletörődni, hogy gyorsan telnek az évek,
és elhasználódik a test, megkopik az elme,
s mind elébe nézünk a sötét végnek.
A lélek, mi mindenki sajátja és egykor ragyogott,
fokozatosan megtörik a súlyos terhek alatt,
s elhagyja az utat, min eddig taposott.
Nehéz beletörődni, hogy így köszön el az ember,
néhai kinézete megváltozik, szinte eltorzul,
és kiutat eme helyzetből biza nem lel.
Az emberiség agóniája zajlik már jó ideje,
s bár a legtöbben nem tudják felfogni,
mindenkire hat a végzet hidege.
Mivel még mindig nem érzik, nem félnek,
s nem hisznek a saját szemüknek sem,
egy hamis álomvilágban élnek.
Bár lassan mindenük elvész, mégis bíznak,
és remélik, hogy mindez csupán álom,
a végén azonban keserűen sírnak.
Az emberiség agóniája a végéhez közeleg,
s ha nem kezdenek el küzdeni végre,
soha többé nem lesz legközelebb.
