Saját alkotásaim
Amikor az éjszaka fényei kigyúlnak és a szél sem rebben,
sőt, még a víz fodrai is alszanak a csillagok alatt,
minden lepihen, eme varázslatos csendben.
Ez idő tájt indulnak útjukra az álmok és a titkolt vágyak,
amelyek a nappali fény mellett ritkán jönnek elő,
most azonban a tündöklő Tejút felé szállnak.
Amikor az éjszaka fényei kigyúlnak, a világ is megpihen,
a szebbik oldalát mutatja, békésebb, s nyugodtabb,
ám kakasszóra mindez eltűnik a semmiben.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek és mennyi álmot,
amelyek meg tudják szépíteni az ember életét,
legyen a sors bármily kegyetlen, s álnok.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek, s mennyi vágyat,
hány izzó pillanatot, sóhajt, reményt, szerelmet,
amelyek egyszer a végtelen felé szállnak.
Nem minden út vezet a fény felé, a sötétség is csábít,
rejtélyekkel, kételyekkel és titkokkal gyötör,
miközben számtalan módon elámít.
Nem minden út vezet a fény felé és választani nehéz,
könnyedén elbizonytalanodhat bármely lélek,
mire rájön, szemfényvesztés az egész.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és izzón vágynak,
epekednek, valódi érzelmeiket ügyesen titkolják,
miközben érzéseik viszonzására várnak.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és a lelkük repes,
sokszor önmaguknak is csak nehezen ismerik be,
hogy a bennük lobogó tűz, mennyire heves.
A ki nem mondott vágyak örökre emésztik a lelket,
folyamatosan képesek gyötörni és kínozni,
s békét az ember, miattuk nem lelhet.
A ki nem mondott vágyak sokszor semmivé válnak,
s bár folyamatosan reménnyel kecsegtetnek,
végül velünk együtt, a végtelenbe szállnak.
Kinek ne lettek volna még fájó és szomorú percei,
égető szenvedése, szívét marcangoló bánata,
s terhei, mikkel nem tudott mit kezdeni?
Kit ne ért volna már csalódás az élete rögös útján,
s nem kínzott soha sérelem, igazságtalanság,
ki ne szeretett volna változtatni a sorsán?
Kinek ne lettek volna még boldogabb órái, napjai,
szeretetteli időszakai és pihentető éjszakái,
s oly titkai, amit magában kívánt tartani?
Leereszkedőben a köd ismét, befolyásolja a látást,
szürke homályt bocsájt az élővilágra újfent,
s lassan alig lehet meglátni a lámpást.
A lámpás pislogó fénye egyre gyengébben világít,
valaha a reményt jelképezte a sötétség idején,
ám újabban egyre kevesebbeket irányít.
Leereszkedőben a köd, s a homály gyorsan terjed,
nagyon beszűkíti a látóteret, nehezíti a légzést,
és számtalan sötét titkot, jó időre elfed.
Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,
meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,
miközben az idő folyamatosan halad.
Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,
jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,
tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.
Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,
a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,
s odabent reménykedve várja a csodát.
Vágyálmok suhannak tova a kora hajnali széllel,
és számtalan érzést, óhajt visznek messzire,
de újra visszatérnek majd, minden éjjel.
Éjjelente elhozzák a fantáziák és a titkok világát,
a legtüzesebb vágyakozásokat, a félelmeket,
így pótolva a nappali bátorság hiányát.
Vágyálmok suhannak a ragyogó csillagok útján,
s velük tartanak a szívek a végtelenség felé,
játszadozva a lelkek érzékeny húrján.
