Az időnek forgatagában élünk,
s fogolyként a rabjai vagyunk,
bármit is sugalljon eme énünk,
a sorshoz nem lehet szavunk.
Elillanó percek, s vágyott órák,
a sejtelmes érzetek kavalkádja,
a történések lám útjukat róják,
a lelket a félelem visszarántja.
Félelem a világtól, magunktól,
titkaink megóvása bármi áron,
nem menekülhetünk bajunktól,
úgy, hogy a vég ne reánk várjon.
Elszalasztott pillanatok tömege,
s megismételhetetlen tettek sora,
a világnak sehol sincsen közepe,
s álmaink törötten szállnak tova.
Meg kellett volna neki mondani,
megtenni, megkérdezni mit lehet,
a falakat egymás után lebontani,
az ember későn jön rá mit is tehet.
Kik szívünkhöz közel álltak, éltek,
többet is érdemelhettek volna talán,
soha nem tudjuk meg mitől féltek,
ők sem jutottak át csapdájuk falán.
