Saját alkotásaim
Mindenki ragaszkodik valamihez, az álmaihoz,
sok különféle dolgot gyűjt össze apránként,
s titkon mindig is hű marad a vágyaihoz.
Idővel megtelik a szekrény, megdobban a szív,
új remények veszik át a köddé váltak helyét,
és a sors megint, s újfent kalandokra hív.
Mindenki ragaszkodik valakihez, akit szerethet,
akiért megtenne bármit, ha szükséges volna,
s akiről kellemes képzelgései lehetnek.
Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,
sem az elménk, sem a testünk nem a régi,
és biz lassacskán teljesen elfogyunk.
A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,
nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,
és a szánk már a beszédtől kiszárad.
Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,
nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,
és nem birkózunk meg sok számmal.
A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,
az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,
és az énünk eme helyzet ellen lázad.
A feledékenység többször látogat meg minket,
s minden alkalommal másként látjuk azt,
mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.
Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,
ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,
s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.
Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,
s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,
utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.
Született vesztes a Földön valamennyi ember,
hisz bármilyen ügyesen játsszon a sorssal,
a végén a halál karjaiból kiutat nem lel.
Hiába okos, bátor, idős, fiatal, nő, netán férfi,
s lehet akármilyen talpraesett, vagy ügyes,
egyiküknek sem sikerül örökké élni.
Lehet vidám, jólelkű, kedves, vagy szomorú,
segítőkész, mogorva, esetleg irtó gonosz,
a sírjukon ott díszeleg majd a koszorú.
Akár csóró, szegény, vagy iszonyúan gazdag,
s élhet az utcán, vagy hatalmas kastélyban,
végül majd mind a temetőben laknak.
Született vesztes mind, aki ezen a világon él,
s hiábavaló küzdeni, mert ebből nincs kiút,
hiába retteg ettől mindenki és hiába fél.
Az élet sokszor meggyötör, megkínozza a lelket,
lehervasztja a fáradt arcokról a mosolyt,
s az ember kiutat nehezen lelhet.
Mindig újabb akadályt állít, s valamennyi nehéz,
elcsúfítja a szép álmokat, kiöli a vágyakat,
és mindezt még számtalan baj tetéz.
Az öröm sokszor nem felhőtlen és bizony kevés,
az érzelmek terén is hihetetlen a zűrzavar,
s evés helyett néha marad a nyelés.
Az élet sokszor meggyötör, ám muszáj harcolni,
meg kell küzdeni a problémákkal, a sorssal,
s végül talán sikerül nagyot alkotni.
Elkopik a test, miközben a lélek fiatal marad,
hajdani önmagának torz mása csupán,
s igen gyorsan a vég felé halad.
Fokozatosan veszít az erejéből és fáradékony,
mindenféle elváltozás mutatkozik rajta,
lassabb, kimerültebb, aluszékony.
Immáron nem tud gyorsan futni, sem ugrálni,
nem kitartó és minden hamar megviseli,
szeretne inkább otthon bujkálni.
Ezt azonban nem teheti, nem is hagyják neki,
s bár a benne lakozó lélek kitartásra kéri,
bármit is tesz, fájdalommal teszi.
Elkopik a test, ahogy az idő sebesen száguld,
legvégül már jártányi ereje sem marad,
s kiszáll belőle a lélek, akivel társult.
Mi mindenről lemondunk az életünk során,
kényszerből, vagy a megszorítások miatt,
és eltávozunk ebből a világból korán.
Mennyi álmunk megy veszendőbe az úton,
s mi mindent elvesznek tőlünk a gazok,
amíg mi töprengünk a régi múlton.
A lelkünkkel milyen aljas játékot játszanak,
és mennyire hatékonyan manipulálnak,
míg a nyílt színen jónak látszanak.
Mi mindenről nincs fogalma oly sokaknak,
s milyen csábító a hazugságok sokasága,
ami miatt sokan a vesztükbe rohannak.
Állatoknak tartva kezelnek, s bánnak velünk,
elvárják, hogy ugorjunk a parancsszóra,
s önmagunkért semmit ne tegyünk.
Meghatározzák, hogy miről, mit gondoljunk,
mit szabad ennünk, miféléket is ihatunk,
s főleg semmit meg ne fontoljunk.
Eldöntik kit szerethetünk, kikkel kell élnünk,
kiknek kell átadni összegyűjtött javainkat,
s elérik, hogy folyamatosan féljünk.
Felforgatják, s elpusztítják a békés világunk,
megfigyelnek minden lehetséges módon,
és mindig tudják, miket is csinálunk.
Kísérleti patkányként bánnak a gyerekekkel,
s bármikor el is vehetik őket a szüleiktől,
leszámolnak az érzésekkel, szeretettel.
Állatoknak tartva, háziállatoknak, le is ölnek,
hiszen szentül hiszik, hogy ők különbek,
s eme hazug önámításnak be is dőlnek.
Bármikor eljöhet életünkben az utolsó pillanat,
mindig is tudtuk és mégis nehéz elfogadni,
hogy létünk megszűnhet egy perc alatt.
Ám az is meglehet, hogy sokáig húzódik a vég,
s addig rengeteg szenvedésben lesz részünk,
a lelkünk hiába szeretne küzdeni még.
Bármilyen hosszúra is nyúljon az utunk odáig,
számtalan dolgot mulasztunk el időközben,
s bánni fogjuk, hogy tétováztunk sokáig.
Mennyi kimondatlan gondolat marad bennünk,
mennyi kihagyott szerelmet őriz a szívünk,
s hány ölelést, amit meg nem tettünk.
Bármikor eljöhet értünk a végtelennek a hajója,
amely békésen száll a csillagködök között,
s megmaradt álmaink ott válnak valóra.
Mit szólnának elődeink, ha látnák mivé váltunk,
s látnák azt, hogy önként feladjuk mindazt,
amire egykor olyannyira vágytunk?
Ha látnák, hogyan mondunk le a szabad életről,
minden jogunkról és az összes álmunkról,
nem sütnék le a szemüket a szégyentől?
Ha látnák, mennyire gyávák és rettegők lettünk,
mennyire befolyásolhatóak, beidomítottak,
nem válna értelmetlenné minden tettünk?
Ha látnák, hová süllyedtünk az évek folyamán,
miként ugrasztanak össze minket érdekből,
s közben tétlenül ülünk a sors vonatán?
Mit szólnának elődeink, ha jelenleg itt állnának,
s fürkésző tekintettel végigmérnének minket,
meglepő lenne, ha a sírjukba vágynának?
Mit bizonyít a fájdalom? Azt hogy még élünk,
s azt, hogy továbbra is küzdenünk kell,
bármennyire szenvedünk és félünk.
Azt, hogy nem alhatunk békésen, s nyugodtan,
érezzük az élet súlyát az utolsó percig,
és nem bújhatunk el a zugokban.
Mit bizonyít a fájdalom? A sorsnak a nehezét,
a reánk váró terhek gyors növekedését,
míg megtaláljuk a végső út elejét.
