Saját alkotásaim
Pirkadat közeleg, a horizonton világosodik,
s a remény sugara felbukkan a látóhatáron,
az élet megpróbál ismételten magára találni,
s túllépni a sötét okozta megrázkódtatáson.
Pirkadat közeleg és ismét ébredőben a Nap,
a fénye még halovány, s álmatagon gyenge,
lassacskán be fogja világítani a földet, eget,
mielőtt véglegesen leszállna a zsarnoki este.
Rabságba taszítva élnek az emberek,
megfélemlítve élik a mindennapokat,
a sóhajok senkit meg nem mentenek,
mindenkinek vívnia kell a harcokat.
Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,
nem gyúlhat remény a sötét honában,
egyszer talán a gonosz is kimerülhet,
ám addig sem lehet bízni a csodában.
A maszk a rabság jelképeként ragyog,
fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,
nem számít, hogy hőség, netán fagyok,
az emberek lelkéből minden jót kivesz.
Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,
eltávolodnak egymástól a régi barátok,
a szeretet gyáván, megfutamodva inal,
s egymás ellen fordulhatnak családok.
A terv szerint tönkremegy a gazdaság,
sokan elveszítik kis félretett pénzüket,
s csupán az elitnek járhat a gazdagság,
ők felsőbbrendűként szórják fényüket.
A Földön minden az övéké, így vélik,
az emberekre szükségük már nincsen,
sem isten, sem más haragját nem félik,
s nem osztoznak a töméntelen kincsen.
A bolygó rabságba taszítva nyomorog,
a sors változó, a kocka még fordulhat,
a szerencse újfent a világra mosolyog,
ha eljön a tömegek által várt fordulat.
Emelgeti a fejét a Remény, bár lassan,
rengeteg ütést kapott az utóbbi időben,
próbálta hallatni a szavát igen gyakran,
ám sajnos mindez kevés lesz a jövőben.
Ennél sokkalta többet kell majd tennie,
visszaszerezni a bizalmat sose könnyű
és muszáj immár a végsőkig elmennie,
mivel az igazi valóság nagyon szörnyű.
Kissé kényelmessé vált az évek során,
nem vette komolyan az ellenfél erejét
és ezért került padlóra önteltsége okán,
most ismerve fel a támadó sötét delejét.
Emelgeti a fejét a Remény, kissé kába,
arca összetört, vérzik, s zúzódással teli,
az emberi szívek segítségével áll lábra,
s míg nem győz, nyugodalmát nem leli.
A tétlenség ára igen nagy lehet,
a végén pedig senki nem nevet.
Tétlenül várni a végzet árnyára,
lakatot tenni az igazság szájára.
Nem védeni önmagunkat soha,
s letűnt már a bátraknak a kora.
Gyáván nézni, míg kicsinálnak,
helyet nem adnak a kritikáknak.
Nem tűrik az értelmet, a tudást,
mivel az gátolja az előre jutást.
A kiirtás idején akadályt jelent,
s nem egy hazug világot teremt.
Rettegések során kivárni a véget
és nem remélni már igazi szépet.
Családunkat feladni harc nélkül,
s a gyerekeket is elhagyni végül.
Nem érinteni és nem ölelni már,
hiszen a méreg mindenkinek jár.
Maszkkal befogni minden szájat,
s kiölni a létből az összes vágyat.
A tétlenség ára tragikus, drámai,
így foszlanak szerte bárki álmai.
Ha a szív és a bátorság egyesül,
a sötétség ereje rögvest menekül.
A szeretet ereje hatalmas dolgokra képes,
túl tud juttatni a problémák során,
tiszta szívből jön, s nem véges.
Átsegíthet a válságokon, bántó viszályon,
kitarthat komoly problémák idején
és segít, hogy kevésbé fájjon.
Selymes simogatással cirógatja az arcokat,
lágy öleléssel támogathat, lelkesít,
s megvívja a lelki harcokat.
Sejtelmesen reményt adhat a kínok között,
kitartásra ösztönözhet bánat idején,
fény lehet a sötétség fölött.
Vidámmá tehet és boldogsággal tölthet el,
ölelésre ösztönözhet, s jó dolgokra,
míg énünk nyugalomra lel.
A szeretet ereje képes a gonoszt legyőzni,
segíthet túlélni a legzordabb időben,
semmi nem tudja őt lefőzni.
Mindehhez azonban elő kell, hogy jöjjön,
s ne lapuljon a félelemtől reszketve,
a szabadság ő, nem a börtön.
A Remény kardja sötét helyen várakozik,
a posvány mocsarában, egy sziklában áll,
új időkre, s újfent ragyogásra vágyakozik,
mikor az ereje valamely hős testébe száll.
Körötte csordogáló víz, s haldokló erdő,
amelyet a gonosz sötétség ármánya ural,
reméli, hogy a dicsősége hamarosan eljő,
s talán a sors nem lesz vele nagyon fukar.
Feljöttek már érte holtak is a homályból,
megpróbálták kihúzni, hogy őket segítse,
nem azért került ide az igazság honából,
hogy a bűnös réteget győzelembe repítse.
Ellenkezőleg pont velük fog leszámolni,
s pokolra küldeni mind az utolsó szálig,
valamennyiüket igazán öröm feláldozni,
biz minden csapása a dicsőségére válik.
A Remény kardja újra csillogásra készül,
mikor az igaz embereket segítheti ismét,
a segítségével e gonosz világ megszépül,
s többé a mocsárba nem tér vissza innét.
Mikor szeretünk valakit, rózsaszínben
látjuk a világot, a lába elé helyeznénk
a létező összes, gyönyörűséges virágot.
Minden percben csak reá gondolunk,
más lehetőségeket meg sem fontolunk.
Nem foglalkozunk vele, mi is vesz körül,
az ember szíve csak az imádottnak örül.
Bármit megtennénk érte, amit csak lehet,
hiszen az a legfontosabb, hogy Ő szeret.
Kábulatban élünk. A változást nem vesszük
észre, s nem is akarjuk semmiképpen látni,
holott az eszünkkel biz tudjuk, hogy vége,
lelkünk összetörték és ez nagyon tud fájni.
Csalódás lesz úrrá rajtunk, mélabúsak leszünk,
s legtöbbször meg sem gondoljuk, mit teszünk.
Fájdalmunkban gyakran bántjuk azokat, akik
jót akarnak nekünk, s kik törik magukat azért,
hogy mi végre igazából boldogabbak legyünk.
Széthullottnak, kivégzettnek érezzük magunkat,
nem sűrűn hallatjuk társaságokban a szavunkat.
Nehéz elhinni, de újból megérinthet a remény,
túléljük ezt is, legyen az élet bármily kemény.
A Halál sötét terve megvalósulni látszik,
forgatókönyve kíméletlen, s gonosz,
az emberekkel könnyen játszik.
Könnyen, hiszen akadályba nem ütközik,
bármit szabadon megtehet, s hiszi,
az akaratát hű segédei tükrözik.
Segédei bábként szolgálják a gazdájukat,
kapnak érte jutalmat is igen bőven,
s ezért simán eladják hazájukat.
A népüket is gyors pusztulásba taszítják,
hisz számukra ők nem számítanak,
a családokat is szétszakítják.
Vélik, hogy őket a gazdájuk megkíméli,
s védettnek érzik becstelen létüket,
ám bűnük súlya mind elkíséri.
A Halál sötét terve megmérgezi a világot,
igyekszik örökre kiölni a reményt,
a lelkeket, s minden virágot.
Ám dölyfös önhittségében nem néz hátra,
s nem látja az apró Fényt a sötétben,
e csekélység nem hozza lázba.
A Fényt táplálja a tiszta, igaz lelkek ereje,
nemsokára beragyogja majd az eget,
s így elbukik a hitványak serege.
Eltelt ez az év, gonddal, s bajjal,
de elég volt és végre le a jajjal!
Sok örömben nem volt részünk
és ki tudja még, mik elé nézünk.
Ám most mindezt tegyük félre,
s nézzünk a pohárnak fenekére.
Mulassunk, igyunk és együnk,
egy Boldogabb Új Évet nekünk!
Nehéz volt ez az idei év, s kemény,
örömökben biz ugyancsak szegény.
Be voltunk zárva, mint aljas rabok
és eközben elsuhantak lám a napok.
A napok amelyeket elvettek tőlünk,
s remélték nem hallanak mifelőlünk.
Rettegésben tartottak éjjel, s nappal,
félelmet gerjesztettek tűzzel, vassal.
Tönkretettek életeket és családokat,
elhidegítettek rokonokat, barátokat.
Igyekeztek kiölni az értelem javát,
s elnémítani a valós igazság szavát.
Arctalanná tettek minket maszkkal,
szembeszálltak reménnyel, s daccal.
Hazugságok folyama ömlött reánk,
melynek áradata önmagához leránt.
Nehéz volt ez az év, de ne adjuk fel,
hiszen akkor lelkünk békét nem lel!
Reménykedjünk, hogy jobb is lehet,
s a sok rossz tovább így nem mehet!
