Az Öröm egykor népes családban élt,
igen sokat játszott a pajtásaival
és soha, senkitől nem félt.
Állandóan vidám társaság vette körül,
együtt fogócskáztak, labdáztak,
s leselkedtek egy fa mögül.
Pajkosan nevettek, s kuncogtak szerte,
amerre jártak, megszépült a nap,
bennük a világ örömét lelte.
Olykor szellők repítették őket odább,
a Nap cirógatta göndör fürtjeiket,
ha jött az eső, indultak tovább.
Vidámság, nevetés, boldogság, kacaj,
az volt az életük, s az álmuk is,
s olyan jól volt még tavaly.
Ám az idén beborult az ég, villámlott,
sötétség leple telepedett a Földre,
s a gonosz szeme szikrázott.
Vihart keltett bennük, szétzilálta őket,
rettegést és félelmet gerjesztett,
s a csapatuknak ezzel lőttek.
Egyikük a másik után hunyt el végleg,
megsemmisültek a posványban,
csak az Öröm maradt, névleg.
Ő azonban harcolt, még nem adta fel,
tudta az embereknek hiányzik,
s remélte újfent erőre lel.
Bár egyedül maradt, a bánatát feledte,
gyászát egy ideig magába fojtva,
a helyes megoldást kereste.
Végül rájött. Sok szeretet kell, s öröm,
túllépni a pánikon, a félelmen,
a gyilkos misztikus körön.
Elhozni eme világba ismét a nevetést,
boldogsággal tölteni be a napot,
s eltüntetni a sötét jelenést.
Fogta a batyuját, s indult házról-házra,
bekopogott a legkisebb ablakon,
érezte, mindenki Őt várja.
