Saját alkotásaim
Rózsaszirmok hullanak alá, bekacsintott az ősz,
a Nap is mosolyog az ég varázslatos kékjében,
s a melege kellemes, nem kegyetlenül bősz.
Megjött a nyugalom évszaka, csendesedik a táj,
még virítanak a virágok, a termés kint alszik,
és a természetre, az állatokra, pihenés vár.
Rózsaszirmok hullanak alá, s a remény útra kel,
erővel feltöltődve járja a vidéket, s a várost,
és segít ott, ahol reá várakozó lelkeket lel.
Egy férfi sétál este az utcán, s igen nagy a csend,
rajta kívül más nem tapos az őszi faleveleken,
újabban már a rettegés a megszokott rend.
Kevés ablakból szűrődik ki fény, a többi az sötét,
az emberek rettentő módon félnek mindentől,
és sokuk már sötétben issza meg a sörét.
Több helyen csecsemősírás hallik, s igen élesen,
a babák is megérzik, hogy a szüleik aggódnak,
ennek ellenére nem maradhatnak éhesen.
Ahogy lopja a távot, több helyen kutyák ugatják,
dühödten, s vicsorogva ugranak a kerítésnek,
zavarva ezzel a környék éjjeli nyugalmát.
Azon mereng, hogy hogyan is jutottunk el idáig,
hogyan hagyhatják az emberek mindezeket,
s tudja, ezt nem lehet már bírni sokáig.
Hihetetlen, hogy az értelem csúfos szintre jutott,
és elfeledte az elődök jó, hasznos tanításait,
s ilyetén az egykori fény a mélybe bukott.
Manapság igen gonosz erők pusztítják a világot,
könyörtelenül eltipornak mindenféle életet,
s egyre többek sírját borítják a virágok.
Egy férfi sétál este, csendben, s halkan lépkedve,
zűrzavarral a szívében aggódik a szeretteiért,
a sorsban, s a reményben nagyon kétkedve.
Hullanak az őszi levelek, mint megannyi élet,
s összefonódva a természet igazi rendjével,
jól jelképezik, ma mennyit ér egy lélek.
Az egyre erősebb szél packázik, játszik velük,
jobbra-balra sodorja valamennyit gyorsan,
s nem számít, melyik fán volt a helyük.
Pazar színeik rozsdabarnává változnak hamar,
az erezetük elporlad a legapróbb szellőtől,
és sok vizet immár egyikük sem zavar.
Hullanak az őszi levelek, s beborítják a talajt,
már nem többek, csupán bomló tetemek,
miket a végzet az utolsó útjára szalajt.
Az őszi Nap melege lágyan cirógatja az arcokat,
kellemesen ellazít, feltölti a szomorú lelkeket,
s erőt ad ahhoz, hogy megvívják a harcukat.
A harcukat a mindennapokban, az igazi életben,
amely tragikussá, szinte elviselhetetlenné vált,
s mely egyre keményedett az utóbbi években.
Az őszi Nap melege megbizserget, segít feledni,
segít álmodozni egy szebb, csodásabb világról,
s megtanít vidámnak lenni, nevetni, szeretni.
Varázslatos az ősz, mégis zord idők járnak,
és olyan dolgok történnek folyamatosan,
melyek az embereknek nagyon fájnak.
Csodásan süt a Nap, mégis fáznak a lelkek,
egyfolytában érzik a közelgő hideg erejét,
és tudják, abban sok jóra nem lelnek.
Biz tanácstalanul kémlelik a szürkülő eget,
s látják, hogyan suhannak a viharfelhők,
sejtik, ennél sokkal rosszabb is lehet.
Varázslatos az ősz, s színesednek a levelek,
legyen a jövő bármilyen rideg és kemény,
a kitartáshoz erőt tud adni a szeretet.
Őszi táj és nyugalom, színes levelek a fákon,
az élővilág apraja és nagyja szorgoskodik,
s a békesség megpihen ezen a tájon.
A völgyben patak csordogál, a réten virágok,
nyulak szaladnak játszadozva mindenfelé,
s a tenger felől felbukkantak a sirályok.
Őzek legelnek, készülnek a hideg, zord télre,
a közelükben róka oson a bokrok között,
s reméli, egy állat sem veszi észre.
A magasban réti sas száll, átszelve a vidéket,
a pockok és az egerek is a kedvére valók,
tavasszal pedig imádja a fácáncsibéket.
A hegyek irányából néhány varjú is ideszáll,
s mély hangon károgva üzenik társaiknak,
a számukra egy elhullott tetem az ideál.
Őszi táj és nyugalom, cirógat a Nap melege,
s miközben enyhe szellő suhan a távolba,
alvásra készülődik az állatok serege.
Színes falevelek és nyugalom uralja a tájat,
ragyog a Nap, kellemes melege simogat,
száműz eme vidékről minden árnyat.
Állatok készülnek a téli pihenőre serényen,
s amíg csak lehet, gyűjtögetik az élelmet,
minden falatért küzdenek keményen.
Apró neszek, halk zörejek, sejtelmes zajok,
a bokrok alján játszanak a siheder állatok,
s eközben a közelben pihennek a nagyok.
Színes falevelek és nyugalom, sebes patak,
lassan közeledik a varászlatos alkony,
és hamarosan lepihennek a vadak.
Színes őszi falevelek pompáznak az úton,
halkan roppan az avar a cipőtalpak alatt,
és közben az ember mereng a múlton.
A múlton, amikor még vidám volt az élet,
mikor sokkal több szeretet áradt szerte,
és mikor nem rettegett minden lélek.
Felidéződnek az egykori örömteli percek,
az eltávozott családtagok tettei, szólásai,
és a szívek ismét emlékekkel teltek.
Szomorú könnycseppek indulnak útjukra,
a napfény csillog a szemek tengerében,
s lecsordogálnak a pillákon túljutva.
Szellő suhan át a számtalan sírhant fölött,
és megcirógatja a friss virágok szirmait,
miközben varjú károg az ágak között.
A temetőben emlékek milliói várakoznak,
itt megállt az idő, a végtelen elérkezett,
s a bokrokban cinegék játszadoznak.
Színes őszi falevelek és a lenyugvó Nap,
leszállt az este, gyertyafények gyúltak,
aki itt pihen, az szabad, már nem rab.
Viharfelhők gyűlnek ismét, erősek, s nagyobbak,
itt van az ősz, hamarosan lesújtanak a világra,
s nem maradnak utánuk, csak halottak.
Mindenfelé a tetemek jelzik majd a viharok útját,
szétvert életek, szétrombolt házak és kertek,
s a rombolás eltakaríthatja a világ múltját.
Múlt nélkül a jelen sem ugyanaz, s jövő nem lesz,
örök sötétségbe borulhat ez a gyönyörű Föld,
ha a megmaradt élet ez ellen nem tesz.
Viharfelhők gyűlnek, a háttérből fúj a halál szele,
vannak azonban még menedékhelyek néhol,
amelyek egy kis reménnyel vannak tele.
Kárognak a varjak, közeleg a hideg,
a táj még színes, pazar, de már rideg.
Erősen hullanak a fák sárgás levelei,
ez az egész folyamat olyan mesebeli.
Vastagon terül el a rozsdabarna avar,
a szél olykor belekap, itt a tél hamar.
Madarak repülnek magasan az égen,
telelni indulnak a csapataik az éjben.
A Tejút pora gyémántként csillámlik,
alant a tájon, a Hold fénye szikrázik.
A rovarvilág még begyűjti, mit lehet,
a pockok serege végre aludni mehet.
Téli álomra készül már az állatvilág,
s lehullatja szirmait a sok szép virág.
Minden elcsendesedik, az ősz pihen,
az élet elszenderedik, volt már ilyen.
Kárognak a varjak és sűrű köd szitál,
s a láthatatlan zóna még kicsit kivár.
Parány remény ébred a nedves fűben,
jövőre is lesz része a világnak zöldben.
