Saját alkotásaim
A csillagok között végtelen a tér és az idő,
az űr varázslatos pompája lenyűgöző,
s ott soha nem reménytelen a jövő.
Csillagködök, szupernóvák, fekete lyukak,
kvazárok, meteorok, hatalmas Napok,
s fényes üstökösök mutatják az utat.
A csillagok között, a galaxisok rejtekében,
folyamatos a születés, akár az elmúlás,
s zajlik az élet a távoli messzeségben.
Már várnak rám odaát, az elődeim, s a családom,
a rokonaim, a szeretteim és a barátaim,
akik túljutottak egykor a halálon.
Lelki szemeim előtt régi idők emlékei peregnek,
rengeteg szép pillanat és oly sok történet,
s most is érzem, hogy szeretnek.
Mint egy film több ezer, vágatlan, igazi kockája,
és az események felgyorsított verziója,
úgy alakul az életem utolsó formája.
Már várnak rám odaát, nyújtják a kezeiket felém,
biztatnak, hogy semmitől, soha ne féljek,
s utam előtt bátorságot öntenek belém.
A lelkek tüze egykor ragyogott fent az égen,
manapság oly halovány, szinte láthatatlan,
s alig észrevehető a koromsötét éjben.
Az idők kezdetén csupán szikraként létezett,
egyszerűen feltűnt a galaktikus semmiből,
s energiája a világegyetemből vétetett.
Minden percben nagyobb lett az éltető ereje,
eljutott a Földre is, ahol az élet csírázott,
s az emberek világában akadt szerepe.
Valamennyiükbe érzéseket, s érzelmeket vitt,
azok hamarosan meg is változtak nagyon,
s a munkája gyümölcsében bízott, hitt.
Teltek-múltak az idők, s a folyamat gyorsult,
az emberi faj egy kis része lelketlen lett,
s az ismert világ önmagából kifordult.
A lelkek tüze meggyengült, s félve rettegett,
tudta, ha az emberiség nem tér végre észre,
akkor önnönmaga is örökre elveszett.
Rég látott arcok, s visszatérő emlékek,
ismerősök, barátok, s köztük testvérek.
Annyira várt találkozás, őszinte öröm,
a szép idők hangulata ím visszaköszön.
Boldog mosolyok villantak fel reggel,
amikor megszólalt a beállított vekker.
Az ok egyértelmű, újfent együtt végre,
és a csapat boldogan nézett fel az égre.
Rég látott arcok és újragondolt életek,
az elhangzottak felidézték a jó éveket.
Az idő hamar elszállt, a buli véget ért,
s a társaság valamennyi tagja hazatért.
Élni, vagy meghalni, ez a legfontosabb kérdés,
és napjaink borzalmas zsarnoksága idején,
az átmenet a halálba nem lehet békés.
Hatalmas méreteket öltött a sötétség, a gonosz,
a megrettent emberi tömegek csodára várnak,
s mindegyikükre vár egy lezárt doboz.
A lezárt doboz neve koporsó, kiút onnan nincs,
ami még reménykedésre adhat csekély okot,
a megmaradt értelem, ami nagy kincs.
Még az állatok is harcolnak saját kis életükért,
s ha kell, meg is halnak a küzdelmek során,
ám megtesznek mindent a kölykeikért.
Az emberek pedig gyáván várnak és lapulnak,
nem tudnak hinni a saját szemeiknek sem,
s egyszerűen semmiből nem okulnak.
Élni, vagy meghalni, nagyon szorongat az idő,
össze kell fogni mindenkinek, de gyorsan,
különben nem marad a jövőre hírvivő.
Gyertyafények tánca villódzik a sötétben,
kecsesen hajladoznak az esti szellőben,
s mindannyiuk igencsak törékeny.
Hűvös szellő simogatja az apró lángokat,
melyek igyekeznek túlélni a sötétséget,
s valamennyi múltidézésre hívogat.
A temető megtelik az emlékezők hadával,
kik szívük fájó sebeit hozták magukkal,
s szembesülnek az elmúlás bajával.
Sok arcon könnycseppek csillannak újra,
lassan folyamot képeznek lefelé tartva,
s az itt lévőket megérinti a halál búja.
Gyertyafények tánca, s érzések sokasága,
betölti az estét az igazi, tiszta szeretet,
s a rossz elsüllyed az idő mocsarába.
Színes őszi falevelek pompáznak az úton,
halkan roppan az avar a cipőtalpak alatt,
és közben az ember mereng a múlton.
A múlton, amikor még vidám volt az élet,
mikor sokkal több szeretet áradt szerte,
és mikor nem rettegett minden lélek.
Felidéződnek az egykori örömteli percek,
az eltávozott családtagok tettei, szólásai,
és a szívek ismét emlékekkel teltek.
Szomorú könnycseppek indulnak útjukra,
a napfény csillog a szemek tengerében,
s lecsordogálnak a pillákon túljutva.
Szellő suhan át a számtalan sírhant fölött,
és megcirógatja a friss virágok szirmait,
miközben varjú károg az ágak között.
A temetőben emlékek milliói várakoznak,
itt megállt az idő, a végtelen elérkezett,
s a bokrokban cinegék játszadoznak.
Színes őszi falevelek és a lenyugvó Nap,
leszállt az este, gyertyafények gyúltak,
aki itt pihen, az szabad, már nem rab.
A csillagok tengerén halad a lelkek hajója,
a fedélzetén minden ragyog és csillog,
s mindig boldog az összes lakója.
Az időtlen-idők kezdete óta úszik az égen,
nappal emberi szem soha nem láthatja,
naplemente után tündöklik az éjben.
A lakói mind békések és olyan nyugodtak,
bármilyen is volt az életük és a sorsuk,
végezetül mégis eme hajóra jutottak.
Itt nincs harag, gyűlölet, értelmetlen viták,
igazi szeretet uralja a végtelen perceit,
s mindörökre eltűntek a földi hibák.
A csillagok tengerén a Hold is rájuk nevet,
a hajó lágyan imbolyog a felhőkön át,
s az útja a halhatatlanság felé vezet.
Régi emlékek suhannak a gondolatok útjain,
felidézve olyan sok szépet, annyi vágyat,
s csendesen pengetnek a lélek húrjain.
Ismét előtörnek az elmúlt idők a homályból,
mosolyok, ölelések, vidámság és flörtök,
s megannyi érzés a szívnek a honából.
Újfent élnek az eltávozott szerettek, barátok,
az elvesztett gyermekek, közeli rokonok,
és elmosódnak a láthatatlan határok.
Régi emlékek, s egykori, csodás álmok sora,
bennünk élnek az időknek a végezetéig,
s nem fognak elhagyni minket soha.
A szeretet átsegíthet a nehéz időkön, a gondokon,
a problémák hosszú során és a viszályokon,
s javíthat bizony az emberi sorsokon.
Átölelhet, ahogyan átöleli egy anya a gyermekét,
megcirógathatja a síró és szenvedő arcokat,
s könnyíthet a túlterheltek helyzetén.
Olyan dolgokra képes, amelyet felfogni is nehéz,
áttörheti a gyűlölet által létrehozott falakat,
s úgy tűnik, a lelkek mélyére is benéz.
A szeretet átsegíthet az érzelmek viharos tengerén,
megbocsátásra ösztönözhet és nyugalomra,
s kifoghat minden ármány fegyverén.
