idő Archívum - 22 / 27 oldal

Vágyakozás

Vágyakozás egy esemény, vagy egy személy után,

egy tárgy, egy eszköz megszerzésének a vágya,

s a nap része ezzel lesz lefoglalva csupán.

A lélek örökös káoszban suhan a fáradt elme körül,

megpróbál remélni, s igyekszik befolyásolni azt,

ám ennek az agy olyan nagyon nem örül.

A tettek váratnak magukra, a bizonytalanság erős,

egy lépés előre, kettő pedig hátra, az a szokás,

s a lépésekre adott válasz néha igen velős.

Vágyakozás tölti ki a végtelen idő oly sok percét,

hangosan dobog a szív a kudarcoktól tartva,

s bízva, a sors megkönnyíti majd a tervét.

A lelkek küzdőterén

A lelkek küzdőterén olykor nagy a vihar,

s néha a megnyugvás nem tud eljönni,

csak miután az ok-okozat kihal.

A lelkek igyekeznek érzéseiket elrejteni,

sebezhetőségüket próbálják eltitkolni,

s legtöbbször nem tudnak felejteni.

Gyakorta zűrzavar és káosz marad hátra,

sok időbe kerülhet innen lábra állni,

a folyamatokat megélve, s látva.

Hihetetlen az érzékenység, s a fájdalom,

a csalódás, a meg nem értés, a bánat,

és alig létezik egy kevés szánalom.

A színtiszta öröm, a boldogság oly ritka,

hisz annak az önzetlenség, s a jóság,

meg a valódi őszinteség a titka,

A lelkek küzdőterén mindennapi a csata,

s csupán ritkán csendesedik le a vihar,

mikor megszólal a szívek szava.

A szakadék szélén állva

A szakadék szélén állva és a mélybe lenézve,

oly sokaknak eszébe nem jutna az igazság,

milyen végzetesen kerültek veszélybe.

A meredély pereménél semerre nincs tovább,

kavicsok zuhannak lefelé a sötét semmibe,

itt már nincs visszaút, s nincs odább.

Egymást tipró emberek, akiket ural a félelem,

őrjöngve lökdösik lefelé az útjukba esőket,

s nem érzik, hogy ostobaságuk végtelen.

Érzéseiket elnyomva, feláldozva mindenüket,

megtagadva az értelmet, a tudást, s a hitet,

biz rettegve megtagadják az istenüket.

A sötétség parancsára, s annak a hívó szavára,

engedelmesen fejest ugranak a végzetükbe,

fel sem készülve a gyötrelmes halálra.

A szakadék szélén állva lassan megáll az idő,

s ha nem állnak ellen a gonosznak gyorsan,

nem marad más, csupán koromsötét jövő.

Szösszenet

Szösszenet az egész létünk ebben az időben,

és meglehet emlékünk sem marad a jövőben.

Éppen ezért nem mindegy, bármit is teszünk,

hogy tiszta, vagy mocskos marad-e a nevünk.

Szösszenet vagyunk, semmi más, nem egyéb,

szólhatnak rólunk regék, történetek és mesék.

Netán elfeledhet minket a történelem, a világ,

csak a sírjainkon marad pár elszáradt virág.

Hol marad az ész?

Hol marad az ész a vészterhes gondok közepette,

miért nem mutatkozik, hogyan lapulhat sunyin,

s miért ijeszti meg annyira a vég közeledte?

Miképpen hagyhatja magára a harcban az embert,

mi lehet az oka a gyávaságának és a félelmének,

s miféle okból hagyja elbukni, amit kedvelt?

Hogyan fordult szembe a szeretteivel, a családdal,

a baráti köreivel, a szerelmeivel és a világgal,

ahelyett, hogy leszámolt volna a galáddal?

Hol marad az ész, mikor a létnek a vége közeleg,

ennyire visszafejlődött volna az idők folyamán,

s reszketve majd az idők végéig kesereg?

Az élet olyan rövid

Az élet olyan rövid, s annyira gyorsan elmúlik,

mindenkire másképpen sújt le majd a sors,

van kinél a szenvedés nagyon elnyúlik.

Vannak, akikért hirtelen, váratlanul jön a halál,

mások évekig kínlódnak, szenvednek sokat,

és biz megnyugvást egyikük sem talál.

Mindenki önmaga cipeli saját terheit a vállain,

van aki retteg, s félelemben telnek napjai,

ám képtelen túllépni a saját gátjain.

Megannyi pillanat vész el az idő forgatagában,

soha vissza nem térő lehetőségek, álmok,

mind eltűnnek a végzet zűrzavarában.

Az élet olyan rövid és ki kellene használni jól,

szeretetre, ölelésre, örömre és boldogságra,

az életnek a sava-borsa pont erről szól.

Hagyjuk elvenni?

Hagyjuk elvenni a megszokott, s normális életünk,

amiben érzünk, dolgozunk, s vágyakozunk,

és amit igenis van miért féltenünk?

Hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak gonoszul,

és hazudozzanak a nap valamennyi percében,

s hitegessenek a valótlannal konokul?

Tűrjük el szeretteink bántását, gyilkos mérgezését,

valamennyiünk megsemmisítését, de gyorsan,

s a sötét, nem látható erők kérkedését?

Nézzük el a félelemben tartást, s a pánik fokozását,

az emberszámba sem vevést és a fenyegetést,

s az ártatlan gyermekek zokogását?

Fogadjuk el a számunkra eltervezett pusztító véget,

s az emlékünk kitörlését az idő folyamából,

valóban ezt szánta minékünk a végzet?

Hagyjuk elvenni gyávaságból a maradék eszünket,

ahelyett, hogy végre küzdenénk magunkért,

s becsülettel emelhetnénk fel a fejünket?

Az eltemetett igazságok

Az eltemetett igazságok a föld alatt fekszenek,

ám bizony egyszer elő fognak onnan bújni,

hiába olyan sokaknak nem tetszenek.

Előbújnak, s megmutatják a valóság csúf arcát,

mely torz, hamis, megtévesztő és gonosz,

s amely sunyin, aljasul vívja a harcát.

A valóság megrémíti a bűnösöket, s a társaikat,

félelemmel tölti be a napjaik minden percét,

és veszélyezteti kapzsi, önző vágyaikat.

Az eltemetett igazságok nem fognak nyugodni,

nem maradhatnak rejtve az idők végezetéig,

s tiszta forrásként fognak majd zubogni.

Régi szép idők

Régi szép idők, mikor még volt béke és nyugalom,

amikor boldog és vidám gyermekévek jártak,

és senkit nem aggasztott a léha unalom.

Az emberek nem utálták, hanem szerették egymást,

együtt jártak kirándulni, bulizni, s szórakozni,

és sokuk tanult a másiktól egy, s mást.

Meg lehetett élni a jövedelemből, maradt is belőle,

mindenki tette a dolgát, s végezte a feladatát,

és nem számított, ki mit gondol felőle.

Az évszakok évszakok voltak, a levegő friss, tiszta,

sok volt a vidámság, s őszinték a barátságok,

és a cél előtt senki nem fordult vissza.

Nem félelem és rettegés uralta a nap minden percét,

s nem szórták folyvást a mérget a levegőből,

teljesítve ezzel a sötét gonoszok tervét.

Régi szép idők, igazak voltak, s nem csupán álmok,

azóta sokat változott a világ, de rossz irányba,

az emberiség hitvány lett, aljas és álnok.

A nyugalom szigetén

A nyugalom szigetén dúsak a rétek, zöldek a mezők,

patakok csörgedeznek a dombok oldalában,

s mindenfelé fák, tölgyek és fenyők.

Virágok illata tölti be a vidéket, s szellők szállnak el,

harmat csillog reggelente a fűszálak garmadán,

e helyen minden élőlény békét lel.

Bárányfelhők iramlanak a kék ég végtelen tengerén,

nincs harag, nincs háború, sem bú, sem bánat,

itt, a világnak e rejtett szegletén.

Nem létezik gonosz, nem szít feszültséget az ármány,

a pénz hatalma eme szigetet nem érte el soha,

és nem létezett errefelé járvány.

Nem szálldosnak erre a félelem és a rettegés árnyai,

szeretet, s békesség uralja a napokat, perceket,

s bármikor vidáman lehet játszani.

A nyugalom szigetén szinte megállt az idő és pihen,

nem zavarhatja fel semmi a végtelenség vizét,

a vágyak, s az álmok világa, az ilyen.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30