Saját alkotásaim
Ki ne vágyna szeretetre, nyugalomra és boldogságra,
szerelemre, meghittségre, sok-sok nevetésre,
egészségre, nem rengeteg orvosságra?
Ki ne vágyna egy békésebb és csodálatosabb világra,
egy sokkalta élhetőbb életre, több megértésre,
s arra, hogy minden menjen a jó irányba?
Szívbemarkoló gondolatok foglalkoztatják a lelkeket,
a bizonytalanság, a kilátástalanság, s a félelem,
a valóság pedig nem könnyíti a helyzetet.
Szívbemarkoló gondolatok gyötrik az emberek hadát,
veszik el az élet sava-borsát, megkeserítve azt,
elnémítva a józanság és az értelem szavát.
Mire gondolunk, amikor behunyjuk a szemünket,
mire is, az elfojtott vágyainkra, az álmainkra,
és arra, mikor elveszítjük az eszünket.
Arra, hogy sokkal többek is lehetnénk, másabbak,
ám ahhoz bizony meglehet, változni kellene,
s talán úgy elhagynának a fájdalmak.
Mire gondolunk, amikor megérint a valóság szele,
és rájövünk, csupán kis porszemek vagyunk,
s az életünk, biz keserűséggel van tele.
Elszállt ez az év is, elfújta a zord idők hideg szele,
a sors nem igazán kegyeskedett biz senkivel,
s az emberek szíve aggódással volt tele.
Mindenki érezte a saját gondját és a saját terheit,
önnön problémáját, s a reá háruló nyomást,
amelyek gyakorta lenullázták a terveit.
Nagyon sokaknak kellett megküzdeni az életben,
megvívni a csatáikat, magáért a létezésükért,
s ez mély nyomot hagyott a lelkekben.
Persze akadtak vidámabb napok, s boldog percek,
szeretettel teli időszakok, örömteli ölelések,
amelyekben az emberek békére leltek.
Ezekből azonban kevés volt, s olyan nagy a hiány,
annyira megfogyatkozott maga az értelem is,
s túlteng a világban a hitvány, a silány.
Elszállt ez az év is és sok jót a következő sem ígér,
a remény az, amely nélkül oly nehéz küzdeni,
s mely jó esetben, akár a halálig kísér.
Ha nincs szeretet, akkor mi értelme a létnek,
mi értelme az állandó küszködésnek,
és hol marad a helye a fénynek?
Hol marad a helye a szívben az érzelmeknek,
s mi védi meg a lelkeket a fájdalomtól,
mit tarthatunk így értelmesnek?
Ha nincs szeretet, sötétbe fog borulni a világ,
elvész minden, ami egykoron érték volt,
s nem számítanak soha a hibák?
Megannyi álom rejtőzködik a szívünknek mélyén,
és megannyi vágy kalandozik a lelkünkben,
reményt sugallva, a fantáziánk révén.
Megannyi álom színesíti a szürke hétköznapokat,
és teszi elfogadhatóvá az elfogadhatatlant is,
megszépítve, az amúgy sötét pillanatokat.
Hová tűnt az értelem, elhagyta az emberiség javát,
s miután megadta magát a mélységes sötétnek,
attól kezdve nem is hallja az igazság szavát?
Hová tűnt az értelem, hogy hagyhatta el a lelkeket,
hogyan válhatott semmivé, a gonosz kapcájává,
s ilyetén, hogy szerzett oly szörnyű perceket?
Nehogy mások döntsék már el, hogy mit érezhetünk,
miről, mit is gondolhatunk, mikről álmodhatunk,
vagy mikor hibázhatunk és mikor tévedhetünk!
Nehogy bárki jobban tudja, hogy mi a jó számunkra,
hadd dönthessük el azt mi, magunk, s mindenkor,
és ne rakjanak igen nehéz terheket a vállunkra!
Ne kényszerítsenek miránk olyat, amit nem akarunk,
mi érezzük a fájdalmunkat, ahogy a gyászunkat is,
s nem vágyunk gépek lenni, emberek maradunk!
Nehogy mások döntsék el, hogy meddig is élhetünk,
nem kell méreg, sem a testünkbe, sem a lelkünkbe,
nekünk a szabadság és a békesség az érdekünk!
Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,
a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,
a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?
Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,
a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,
vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?
Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,
olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,
a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?
Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,
s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,
vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?
Sokan a keserűségüket, s a fájdalmukat nem bírják,
és másokon vezetik le a kínzó feszültségüket,
a lelki bajaikat, kívülállók kárára vívják.
Próbálják leplezni azt, ami valójában bennük rejlik,
tagadják, hogy lenne bármi, ami bántaná őket,
s azt hiszik, minden gondolatukat elrejtik.
Sokan a keserűségüket feloldani nem képesek soha,
és mindig találnak okot, hogy mást bántsanak,
holott önmagukban van a fájdalmuk oka.
