Saját alkotásaim
Az emlékek tengere hullámzik békésen,
lágyan fodrozódik a csodás kék vize,
s a felszíne csillog a Nap fényében.
Annyi titkot, s vágyat őriz felszíne alatt,
megannyi álmot és családi történetet,
mik legtöbbje a vizébe zárva marad.
Az emlékek tengere növekszik folyvást,
magába fogad jó és rossz érzelmeket,
ezek biztosítják vizének a forrást.
Elfújja a szél az emlékeket, s a múlt porát,
az ember nem érti, miért is történhet ez,
és a végső pillanatig keresi az okát.
A megfáradt elme oly sok mindent megélt,
megannyi fájdalmat, bánatot és rettegést,
s néha a való, a mesével helyet cserélt.
Akadtak persze örömteli percek és napok,
vidám játék, gondtalan, szabad pihenés,
szerető család, benne kicsik, s nagyok.
Elfújja a szél mindazt, ami valaha lehetett,
s olykor a leghőbb vágyak tovaszállnak,
a lélek nem emlékszik, kit is szeretett.
Izzasztó álmok, felkavaró gondolatok sora,
melyek nem hagyják a lelket nyugodni,
s nem engedik el rabságából soha.
A tehetetlen harag éjjel megmutatja magát,
és nyugtalanságot, borzalmakat vetít ki,
az agy pedig ellene ritkán nyer csatát.
Harc, öldöklés, pusztítás, szenvedés, halál,
ezek hatása még éjszakánként is rombol,
s csapdájából az elme kiutat nem talál.
Olykor bekukkant a szépség, s a nyugalom,
az érzelmes látomások, az izzó szerelem,
és nem érződik a sivárság, az unalom.
Izzasztó álmok, s folytonosan cipelt terhek,
a vágyak és az erős akarat segítségével,
az ember az út végén mégis nyerhet.
Mit ér az élet, ha nincs benne igaz szeretet,
és a felnőttek túlterheltek, elnyomottak,
s nem nevetnek soha a gyerekek?
Milyen világ az, melyikben a gonosz az úr,
s amelyikben tilos az igazság, az értelem,
és mindennap a rettegés réme dúl?
Megéri egyáltalán létezni a sötétség idején,
amelyben minden normális dolog tiltott,
s nincs szabadság, mint annak idején?
Nyugalom, öröm és béke nélkül mi marad,
a jó, félelemtől vacogva feladja önmagát,
s a világ a végső pusztulás felé halad?
Mit ér az élet értelmetlenül, kényszeresen,
érzelmek, szerelmek és ölelések híján,
bealkonyul immáron véglegesen?
A szívben rejtőző érzelmek figyelnek és várnak,
olykor türelemmel, máskor pedig feszülten,
de mind a kitörés lehetőségére vágynak.
Eleget voltak már bezárva, nagy bent a zűrzavar,
lassan felőrlődnek a terhektől, s csatát vívnak,
előkerül a furfang, netán a csűr-csavar.
Hamarosan felizzanak és nem bírnak magukkal,
nem mehet ez így tovább, túlontúl fárasztó,
a nyíltság az, mi leszámolhat a bajukkal.
A szívben rejtőző érzelmek feltörnek a mélyből,
s megmutatják az igazi mivoltukat, énjüket,
hiszen bőven kijár nekik is a fényből.
Felragyogott a Nap, s a fák ágai rügybe borulnak,
vidám madárének hallatszik kint a szabadban,
s a viharfelhők ma a messzeségbe vonulnak.
Apró virágok bontják ki a szirmaikat és virulnak,
varászlatos illatuk messze száll a szellők hátán,
s a szerelmes párok egymáshoz simulnak.
Ez a nap különleges és ezt minden nő tudja, érzi,
hevesebben dobban a szívük, s elképzelik azt,
milyen is lehet örök boldogságban élni.
Egy olyan világban, ahol a kedvesség nem ritka,
és a figyelmesség nem különleges kiváltság,
a szeretet pedig őszinte, igazi, s tiszta.
Hol az elismerés természetes, a sok munka után,
s hol az érzelmek valódiak, a vágyak tüzesek,
és nem maradnak hamis álmok csupán.
Felragyogott a Nap és fénye beragyogja az eget,
apró gyémántként csillog a harmatcseppeken,
a Nőnap most igazán különleges lehet.
Az álmok tengerén ringatózik egy sodródó hajó,
a kabinjai, s a raktárai vágyakozásokkal teltek,
utasai között akad öreg, fiatal, apó és anyó.
Minden lélek keresi a békét, s a szeretet világát,
a megnyugvást, az elismerést, az őszinteséget,
és kutatja a sorsa kiszámíthatatlan irányát.
Reménykednek, hogy egyszer kikötnek valahol,
egy szigeten, ahol mindig ragyog a Nap fénye,
s ahol a szerelmes szívek dobbanása zakatol.
Egy olyan helyen mindig tiszta és friss a levegő,
senki nem bánt senkit, nincsenek problémák,
s ott bizony örökre üres marad a temető.
Az álmok tengerén hullámokat vetnek a sóhajok,
s a hajó vitorláit dagasztja a jó szándék szele,
a végtelenbe tartanak az évek, a hónapok.
Soha nem tudhatjuk, hogy pontosan mit hoz a jövő,
mikor láthatjuk a szeretteinket majd utoljára,
és azt sem, a sors mekkora egy cselszövő.
Nem láthatjuk előre az életünk folyamának irányát,
az érzelmeink zűrzavarát, a sejtelmes szerelmet,
és önmagunk megismerésének a hiányát.
Nem számíthatjuk ki sajna a reánk váró csapásokat,
a lelkünket feldúló tragédiákat, a félelem fokát,
és sokszor rettegve feszegetjük a határokat.
Nem készülhetünk fel a váratlanra és a döbbenetre,
a boldogságra, a szeretetre, az őszinte örömre,
s a lelkünk sosem lesz kész a szörnyetegre.
Soha nem tudhatjuk, mikor is találkozunk a halállal,
vagy mikor jön elébünk a remény, a vágyakozás,
és meddig küzdhetünk még eme talánnyal.
Élet, vagy halál, megmaradás, vagy a végzet,
ezeket a kérdéseket folyvást éli meg a képzet.
Szenvedés, netán öröm, sírás, esetleg nevetés,
szép idők, sanyarú sorsok és azután a temetés.
Állandóan vívódó lelkek és kavargó érzelmek,
biztos tudás, elszánt akarat, s tétova vélelmek.
Őszinte szeretet, s igaz ölelés, érdekek nélkül,
mindezektől az emberek élete biza megszépül.
Élet, vagy halál, tudás, netán hipnotikus álom,
a tiszta igazság, vagy a rabigában tartó járom.
Az örök sötétség, avagy az életet jelentő fény,
ezen a világon sok a kérdés és ez bizony tény.
Mindenki követ el hibákat az élete folyamán,
amik később nagyon tudnak majd fájni,
s vele tartanak a sorsnak a vonatán.
Azon a vonaton utaznak a terhek, s a gondok,
a reakciók a történésekre, az álmok sora,
és a lélek szekrényeibe zárt csontok.
Ott hevernek a vonat padlóján a forró vágyak,
amelyek soha nem tudtak beteljesülni,
és még mindig valami jóra várnak.
Az ülések tele szeretettel, békével, s örömmel,
csendben szemlélgetik egymást az úton,
és belül harcolnak foggal, körömmel.
A csomagok tartóján elképzelések, fantáziák,
s elmélyült magába zárkózások a szélén,
amik megmozgatják olykor a fantáziát.
Szerelmeket, elhalálozásokat is visz a vagon,
buja gondolatokkal, őszinte érzelmekkel,
ám sajnos mind csalódtak egy napon.
Mindenki követ el hibákat, mik elkísérik tova,
és nem könnyítik meg a lelkiismeretet,
erről a vonatról nincs leszállás, soha.
