Saját alkotásaim
Szabad szelek szárnyán szállva vidám az élet,
s szabadon szökellve a virágos mezőkön,
igazi nyugalmat talál minden lélek.
Széles e világon, sok a szemet megragadó táj,
dombok, hegyek és völgyek békés vidékén,
a szív repes, ilyenkor semmi sem fáj.
Szabad szelek szárnyán útra kelnek a vágyak,
érzések hevülnek és érzelmek szikráznak,
reményt adva sok-sok titkos vágynak.
Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,
feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,
amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.
Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,
mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,
s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.
Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,
kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,
mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.
Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,
a hormonok működtek és elért minket a szerelem,
ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.
Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,
kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,
ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.
Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,
s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,
miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.
Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,
ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,
itt nem marad majd kő a kövön.
Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,
megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,
a sors azonban új küzdelemre hív.
Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,
aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,
attól a remény esélye is elszáll tova.
A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,
összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,
s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.
Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,
az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,
az emberi sajgó lelke még mire várhat?
Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,
a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,
s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.
Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,
elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,
és messzire hessegetve a keserédes múltat.
Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,
az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,
s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.
Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,
s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,
amikor az élet kapuja előttünk bezár?
Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,
az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,
s már nem is szerethetünk, soha többé.
Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,
immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,
és mindezt senkin nem kérhetjük számon.
Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,
s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,
a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?
Érzelmek viharában éli napjait minden lélek,
sokszor nem is látnak tisztán a világban,
s mindig a csalódás rémétől félnek.
Féltik a megszokott életüket, s a titkaik sorát,
nem merik felfedni az igazi mivoltukat,
és feszülten várják az álombeli csodát.
Vágyak perzselik a szívüket minden percben,
ám mégsem kezdeményeznek semmi újat,
mivel nem készültek fel még fejben.
A szemük előtt suhan tova a saját reményük,
s míg mélán tétovázva sajnálják magukat,
hagyják elveszni az utolsó esélyük.
Érzelmek viharában tengődnek nappal-éjjel,
a bizonytalanságuk nem vezethet sehová,
s bizony ezt nehéz felfogni ép ésszel.
A bizonytalanságba zárt lélek folyton rettegésben él,
és soha nem lehet biztos önmaga reakcióiban,
hiszen mindig valamiféle csalódástól fél.
Nem meri felfedni a hőn áhított vágyait, s az álmait,
bevallani a legbelül rejtőző érzéseit, érzelmeit,
és nem tudja lebontani a félelmének gátjait.
A bizonytalanságba zárt lélek varázsra, csodára vár,
folyamatosan epekedik valami elérhetetlen után,
és éjjelente az óhajok titkos ösvényén jár.
Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,
odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,
ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.
Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,
megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,
s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.
Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,
s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,
felszínre törnek, de tudják, nincs odább.
Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,
amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,
miközben reméli, újraélheti őket egyszer.
Az emlékek tengere hullámzik békésen,
lágyan fodrozódik a csodás kék vize,
s a felszíne csillog a Nap fényében.
Annyi titkot, s vágyat őriz felszíne alatt,
megannyi álmot és családi történetet,
mik legtöbbje a vizébe zárva marad.
Az emlékek tengere növekszik folyvást,
magába fogad jó és rossz érzelmeket,
ezek biztosítják vizének a forrást.
Elfújja a szél az emlékeket, s a múlt porát,
az ember nem érti, miért is történhet ez,
és a végső pillanatig keresi az okát.
A megfáradt elme oly sok mindent megélt,
megannyi fájdalmat, bánatot és rettegést,
s néha a való, a mesével helyet cserélt.
Akadtak persze örömteli percek és napok,
vidám játék, gondtalan, szabad pihenés,
szerető család, benne kicsik, s nagyok.
Elfújja a szél mindazt, ami valaha lehetett,
s olykor a leghőbb vágyak tovaszállnak,
a lélek nem emlékszik, kit is szeretett.
