Saját alkotásaim
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
Megannyi emlékünk válik köddé az idők folyamán,
számtalan szép és sok, igencsak rossz emlék,
s mi ott ülünk a felejtésnek vonatán.
Ott ülünk, s próbáljuk felidézni, mi van a ködön túl,
az érzéseink azt súgják, elfeledtünk valamit,
és a szívünk ekkor ismét lángra gyúl.
Lángra gyúl és e tűznél pattognak a régmúlt szikrái,
arcok, szavak, tettek, vágyak, álmok sokasága,
ám előttük állnak a feledésnek sziklái.
Eme sziklákon nagyon nehéz átjutni, biz kemények,
hamar ki tudják meríteni a megfáradt lelkeket,
s ilyetén elhalnak köveiken a remények.
Megannyi emlékünk, reggeli harmatként tűnik tova,
és miközben táncot lejtenek a Nap sugaraival,
búcsút intenek, s nem térnek vissza, soha.
Egész életünkben, csupán mások szolgái vagyunk,
kidolgozzuk a lelkünket, a majdnem semmiért,
s magunk után szinte semmit nem hagyunk.
Nem fognak emlékezni reánk, mint dicső hősökre,
s mint egyfajta segítőre, támaszra, támogatóra,
sokkal inkább, mint gyáva, senki ősökre.
Azért élünk, hogy egyesek jól élhessenek általunk,
és miközben ők dőzsölnek a mi munkánk által,
mi csak a békés halálunkra várhatunk.
Egész életünkben számtalan bánat és keserűség ér,
megannyi lelki sebet szerzünk, sok fájdalmat,
ez az élet ennyi szenvedést tényleg megér?
Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,
s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,
mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.
Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,
és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,
a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.
Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,
és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,
eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.
Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,
s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,
ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.
Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,
s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,
ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.
Gyertyafények tánca villódzik a sötétben,
kecsesen hajladoznak az esti szellőben,
s mindannyiuk igencsak törékeny.
Hűvös szellő simogatja az apró lángokat,
melyek igyekeznek túlélni a sötétséget,
s valamennyi múltidézésre hívogat.
A temető megtelik az emlékezők hadával,
kik szívük fájó sebeit hozták magukkal,
s szembesülnek az elmúlás bajával.
Sok arcon könnycseppek csillannak újra,
lassan folyamot képeznek lefelé tartva,
s az itt lévőket megérinti a halál búja.
Gyertyafények tánca, s érzések sokasága,
betölti az estét az igazi, tiszta szeretet,
s a rossz elsüllyed az idő mocsarába.
Mit a szívünkben őrzünk, velünk fog maradni,
velünk él és velünk fog majd halni is,
kár lenne mindezeket tagadni.
Annyi érzelem és titkolt vágy van e rejtekben,
megannyi óhaj, sóhaj, s reménykedés,
mind megmaradnak a sejtekben.
Számtalan álom, s megvalósítatlan elképzelés,
belülről gyötrő kínok és emésztő tüzek,
ezeken nem segít az emlékezés.
Mit a szívünkben őrzünk elkísérhet a végzetig,
s a galaktikus idők porának nyomában,
a tetteink súlya biza megméretik.
A búcsú fájdalmas és szomorú a legtöbb esetben,
az elválás a megszokottól igen keserves lehet,
s zűrzavart okozhat a lelkekben, fejekben.
Sokféle búcsú létezik, s a legtöbbjük nem vidám,
nagyon meg tudja érinteni a dobogó szíveket,
és az elszakadás soha nem megy simán.
Ki a szerelmétől köszön el, sokszor meg is bánja,
és akkor kezdi el igazán értékelni a másikat,
mikor tudja, hogy többé már nem látja.
Aki eltávolodik a baráti körétől bármilyen okból,
más helyre költözik, megnősül, férjhez megy,
sokáig nem szabadul majd a sokkból.
A családtagok és a szerettek elvesztése végzetes,
hiába fogják egymás kezét a vég pillanatában,
tudják, hogy mindez immár végleges.
A búcsú fájdalmas, megtörheti az embert örökre,
az emlékképek bevillannak újra, újfent, ismét,
s az emlékezővel maradnak mindörökre.
Régi idők emlékei bukkannak fel gyakran,
ahogyan telik az idő gyorsan, vagy lassan.
Agyunk a lelki szemeink elé tárja a múltat,
és némelyik dolgot szebb köntösbe bújtat.
Számtalan pillanat vésődött örökre belénk,
s elménk igen sokszor tárja mindazt elénk.
Sőt, egyre élesebben, ahogyan öregszünk,
és igazi megnyugvásra, békére törekszünk.
Megérint a múlt és a szívünkben kavarog,
az egykori csalódás ismét, újfent zavarog.
Annyi mindent tennénk most másképpen,
és újabban maradnánk inkább a háttérben.
Érzések, s érzelmek árja hat immár reánk,
és felidéződik az összes elkövetett hibánk.
Ugyanakkor a szeretteink emléke ragyog,
ők már a végtelen honában, a sírban rabok.
Régi idők emlékei suhannak a lelkünkben,
maradandó nyomot hagynak a testünkben.
Amíg emlékezésre még képesek vagyunk,
hisszük, az időben mi is nyomot hagyunk.
Ünnepek közeledtével
újból feldereng a múlt,
emlékek tolulnak ismét,
s a szívekben megbúvó
érzések sora lángra gyúlt,
semmi nem viheti innét.
Történések, tettek percei
tűnnek fel a lélek húrjain,
ügyesen pengetve a lelket,
lebeg az emlékezés fátyla,
szeretet árad a titkok útjain,
s a remény új utakra lelhet.
Napfény csillan a lombokon,
madarak dalolnak a bokrokon.
A daluk szomorú, s búval teli,
a gyász a hangjukat is átöleli.
Színes falevelek a temetőben,
fájdalmas sóhajok a levegőben.
Virágok százszámra a sírokon,
nem segíthet ez sem a kínokon.
Fájó emlékek, maradandó sebek,
soha be nem gyógyuló égő hegek.
Szívszorító érzések, elmúlt percek,
magunkban hordozott lelki terhek.
Lepihent a Nap, az idő megállt,
s az örök emlékek fátyla leszállt.
Gyertyafények gyúlnak az éjben,
hajlongva lobognak a szélben.
Fejüket lehajtva gyászolók állnak,
talán mind megbocsátásra várnak.
Nem mondták ki mit kellett volna,
mielőtt a pillanat a gyászról szólna.
A szívekből most a szeretet árad,
sokaknak a szeme könnybe lábad.
Egymást átölelve ígéretet tesznek,
eztán igazán jobb emberek lesznek.
