Címke: emlékezés

Gyertyák fénye

Lágyan aláhulló falevelek,

apró neszek, roppanó avar,

halkan suhanó őszi szelek,

bogyók, melyek íze fanyar.



Ez a végső nyugalom hona,

hol megpihenhet az ember,

innen nincs kiút többé soha,

szenvedni azonban nem kell.



Időbe zárult emlékek hada,

megkövült pillanatok sora,

az itt nyugvóknak ez a haza,

útjuk már nem vezet sehova.



Eltemetett szeretet, fájó óhaj,

ki nem mondott igaz szavak,

milliók ajkáról száll a sóhaj,

mégsem nyílnak meg a falak.



A szív falai éreznek és fájnak,

erős a bánat, tragikus a sors,

minden álmot magukba zárnak,

a halál néha kíméletlenül gyors.



Mindent beborítanak a virágok,

az éjben gyertyák fénye villan,

könnycseppek áztatják a világot,

a szeretet innen soha el nem illan.

letoltes 13

Az utolsó séta

Ropog a talpam alatt a szép őszi avar,
már nem tudok jól menni, mint tavaly.
Mégis kijöttem ide, a természet ölébe.
Ni csak egy szép virág! Hajlok fölébe.

Valaha, hogy e csodát megszagoljam,
bizony fekvőtámaszra is képes voltam,
mikor az állatoknak az ételt hordtam.
Az ősz színei pompázatosak a fákon,
amoda apró mókus szaladgál az ágon.

Lassan haladok, fáj minden csontom.
Bárcsak ez lehetne az összes gondom!
Az élet kemény volt, kudarcokkal tele,
elég lett volna abból, kimondva, a fele.

Szeretteim rég nem élnek, Én vagyok
rokonaim közül a legutolsó a sorban,
hol van már, mikor jó erőben voltam?
Sok mindent szerettem, még több az,
amit sajnos meg soha nem tehettem.

Végre ideértem, itt van az erdő széle,
s láthatom újfent a lenyugvó Napot.
Nocsak! Sok kis madár etetőt kapott.
Barátaim! Sajnállak elhagyni titeket,
bár megoszthatnám az életem veletek!

Csodás az időjárás, káprázatos e táj,
engem sajnálatos, már senki nem vár.
Mi ez az érzés? Erősen szorít a szívem,
s a két lábam nem akar elvinni innen.

Ebben a pillanatban megálltak az erdő
állatai, s szomorúan nézték az embert,
aki küzdelmes életében ezen a világon,
igazi pihentető nyugalmat sohasem lelt.

hope, nature, forest

Az idő kíméletlen

Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,

s benne elkophat a legparányibb sejt,

nyoma maradhat különféle szinteken,

ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.



Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,

ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,

rombolásával mindig sikeresen halad,

sokan nem érik meg a következő estet.



Mi az után marad, szívszorító fájdalom,

hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,

sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,

s az igazi lelki béke magára sokat várat.



Lassan belepi a feledés homálya a múltat,

az érzelmek vihara mégis tovább tombol,

a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,

nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.



A síroknál állva újraéled az emlékek sora,

jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,

szeretteinktől végleg nem válunk el soha,

újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.



Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,

az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,

falevelek hullanak alá, a remény életre kél,

egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.

00temeto

Fájó bánat

Madárcsicsergés, nyugalom,

ez kísér a fájdalmas utamon.

Körülöttem mindenfelé sírok,

könnyeimmel nehezen bírok.



Megelevenedett emlékek sora,

pillanatok varázsa szállt tova.

Kavargó érzések, arcok, tettek,

mára már mind semmivé lettek.



Szomorú a magány, fájó a bánat,

néma a sötét, mely rám is várhat.

Szívemben erősen dobog a múlt,

lelki békét azonban mégsem nyújt.



Virágok illatát hordja szét a szél,

itt a végzet az, mely új életre kél.

A remény sunyin, halkan lapul,

a Halál az Öcsémet ejtette rabul.

cemetery, stone, grave

Óvatlanság

Egy fiatal lány ébredezik a tó partján fekve,
kábán eszmél rá, hogy biz meztelen a teste.
Haja kócos, szemfestéke, rúzsa el van kenve,
nem tudja pontosan, mi is történt vele az este.

Oldalra pillant. Nem lát senkit. Üres a part.
Megerőszakolták? Teherbe esett? Attól tart.
Ruháit keresi. Szétdobálva hevernek odább.
Igyekszik magát összeszedni, indulni tovább.

A Nap lassacskán felkel. Emlékezni próbál.
Eközben gyötörten a bokrok között kószál.
Miközben sír, néhány pillanat jut az eszébe,
hogy indultak a barátnőjével tegnap az estébe.

Egy szórakozóhelyre mentek inni és táncolni,
gondolatai közben kezdi a homlokát ráncolni.
Mintha három srác tette volna nekik a szépet.
Nehezen, de megkísérli felidézni azt a képet.

Nevettek, táncoltak. A barátnője elment volna?
Dereng, attól kezdve a történet csak róla szólna.
Koktélokat ittak. Talán randidrogot tettek bele?
Az megmagyarázná, hogy bánhattak így el vele.

Most mitévő legyen? Merjen szólni otthon róla?
Akkor ezután az élete a szobafogságról szólna.
Nehogy terhes legyen! Akkor mindennek vége.
E titkot meg kell tartania, mert ettől függ a léte.

sadness 52e5d24b4a 1280

Tűzvihar

Csendesen szunnyad a tűz,

hamu alatt lapul sercegve,

minden rosszat messze elűz,

s néha fellobban percekre.



Régmúlt idők hevítik lelkét,

voltak álmai, sokat lángolt,

már nem bírja a saját terhét,

gyakran a penge élén táncolt.



Számtalan eseményt megélt,

fújták sokszor a rideg szelek,

igaz és szép dolgokat remélt,

próbára tették tavaszok, telek.



Végső nyugalomba készül,

pihenni vágyik oly nagyon,

ám ha tapossák és bántják,

viharként csap le egy napon.

flash, lightning weft, impact

Egyek vagyunk

Vérzivataros történelem és harcok,

folytonos küzdelem a kezdetek óta,

Idegen hatalmak, s kemény sarcok,

megörökítette ezt oly sok rege, nóta.

 

Emlékezetes dicsőség, hősies napok,

sebes nyilainktól rettegett a nyugat,

jöhettek reánk seregek, vagy fagyok,

vezéreinknek a hitük mutatta az utat.

 

Nem tűrhettük el a gaz becstelenséget,

országunknak három tenger lett a határ,

sikeresen távol tartottuk az ellenséget,

kudarcot vallott nálunk a török, a tatár.

 

Népünk egyre fogyott, kihaltak a tájak,

a megmaradtak mégsem adták fel soha,

pusztultak a falvak, kastélyok és várak,

a romokat hamarosan belepte a moha.

 

Viharos idők, s szabadságharcok sora,

elfojtott igazság, vérbe fojtott bánat,

a remény haldoklott, leáldozott a kora,

hoztak fel ellenünk mindenféle vádat.

 

Egy újabb háborúba rángattak minket,

azután hazánkat szétdarabolták végül,

több mint kétharmadát elcsatolták innet,

magyar lélek ezzel soha meg nem békül.

 

Éljünk bárhol, szívünk együtt dobban,

igaz magyar sohasem feledheti a honát,

egyek vagyunk, tűzünk el nem lobban,

egyszer letöröljük majd Trianon porát.

magyar