Saját alkotásaim
Nem mindenkin egyformán látszik meg az idő múlása,
van, akit sokkal tovább tart fiatalosan a sors szele,
és van, akinek zordabb időket sodor az útjába.
Nem mindenkin egyformán látszik, hogy ki valójában,
a szemeket könnyedén megtévesztheti a fantázia,
és elhomályosítja, milyen az illető a valóságban.
Magánrepülőn utazva, felülről nézve, szép ez a világ,
nem láthatóak a gondok és a kínzó szegénység,
s eme tényekről oly feleslegesek is a viták.
Aki a gépen ül, az semmit nem érez meg mindebből,
neki lényegtelen mindez, hisz mindene megvan,
és flegma, lekezelő a véleménye minderről.
Önmaga bulikra jár, rendezvényekre és sok estélyre,
a házai, kastélyai, birtokai, óriásiak, hatalmasak,
s neki nem kérdés, hogy miket is eszik estére.
Ahogyan az sem, hányszor jár üdülni és kaszinókba,
mikor repülhet át a kedvenc sajtjáért Párizsba,
vagy mikor indulhat pénz mosni Monacóba.
Természetesen elvárja a köznéptől a klíma védelmét,
azt, hogy az emberek mondjanak le mindenről,
és soha ne firtassák e magas eszme értelmét.
Tűrjék az igát engedelmesen, örüljenek a háborúnak,
ne sírbakoljanak, amiért az adójukat elherdálják,
és értsék meg, egyes körök így háborúznak.
Mondjanak le a húsokról, a tejről, s mindenféle jóról,
egyenek műhúst, bogarakat, vagy inkább semmit,
ne is létezzenek és értsenek a hatalmi szóból.
Magánrepülőn utazva csodás az összes perc, pillanat,
folyik a pezsgő, a whisky és mindig ragyog a Nap,
ám egyszer mindenkihez bekopog az alkonyat.
Egy szegény ember jobban átérzi mások fájdalmát,
meg tudja érteni az elesettek szomorúságát,
és nem használja a hamisság álarcát.
Egy szegény ember lelke sokat kibír, sokat szenved,
ám szenvedés közben is képes őszinte mosolyra,
s míg él, a reményeiből sosem enged.
A lelkekben lapuló remények a szabadulásukra várnak,
olyan régóta emésztődnek odabent, a biztonságban,
s csak az embereken múlik, hogy mikor szállnak.
Mikor szállnak és mikor váltják be gazdáik szép álmait,
mikor teljesítik mindazt, amiért létrejöttek egykor,
s miképpen nyitják ki a vágyak csodás szárnyait.
A lelkekben lapuló remények izgulnak, készülve az útra,
kissé feszengenek ugyan, ám nagyon is bizakodnak,
és hiszik, hogy fátylat tudnak borítani a múltra.
Mindenki a maga nevében ígérjen és ne a máséban,
s ne mást küldjön el maga helyett cselekedni,
amíg meghúzódik hátul, az árnyékban!
Ha nem bír el valamivel, akkor maradjon csendben,
s ne becsmérelje azt, aki amúgy igen sokat tesz,
és ne forduljon a valósággal szemben!
Mindenki a maga nevében ígérjen, de azt is csínján,
jól gondolja meg, miket mond, s mire hajlandó,
és ne okoskodjon az erejének híján!
A megemlékezés napjaiban békésebbek az emberek,
ilyenkor a szeretteik emléke a lelkeikben ragyog,
és a sírokon van virág, s gyertya, rengeteg.
A megemlékezés napjaiban a könnyek patakja árad,
s eme patak lefelé csordogál a szomorú arcokon,
míg forrásuk, a bánat, végleg ki nem szárad.
A saját bőréből senki nem bújhat ki, nem is tudna,
és hiába is szeretne másikat a mostani helyett,
akkor sem kap, ha a mostanit nagyon unja.
A saját bőréből nem tud kivetkőzni az ember soha,
legyen bármilyen ügyes, vagy akár tehetséges,
az élete és a reményei így suhannak el tova.
Miért van az, hogy mást gondol és mást mond sok ember,
mást tesz, mint amit ígér, s másként is viselkedik,
kit lát a tükörben, mikor beköszönt a reggel?
Miért van az, hogy az alakoskodás oly természetes szokás,
a becstelenség pedig egyre gyakoribb, jellemzőbb,
és mi okból is van mindenkin ekkora nyomás?
Miért van az, hogy egy élhető világból rémálmot csináltak,
és az emberiség zömét korlátozzák, de mindenben,
miközben magukból egyesek istent csinálnak?
A szív akkor repes, amikor igazán boldog az ember,
amikor a lelke békességgel és örömmel telített,
s ezt szeretné még átélni, nem is egyszer.
A szív akkor repes, amikor az igaz szeretetet átérzi,
és olyan érzelmek cirógatják, amikről álmodott,
s eme pillanatot igyekszik odaadással átélni.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
