Saját alkotásaim
Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,
mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,
s békességet, nyugalmat nem lel.
Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,
és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,
mert a világban az igazság erős.
Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,
míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,
s jól tudja, jót sosem szabad várni.
Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,
ám még így sem engedik visszavonulni,
s végül reá zárul a koporsó fedele.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,
és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,
lelki békére, nyugalomra nem lel.
Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,
szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,
és semmivé válik mindenki terve.
A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,
a felfogóképesség csupán árnyéka magának,
s már egy fuvallatra is félve rezdül.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,
pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,
s végül kiderül, mennyit is értünk.
Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,
akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,
és az időben csak előre lehet menni.
Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,
nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,
miközben az ember mereng a múltján.
Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,
a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,
s rájön, az élete nem a sikerről szólt.
Mindenki elkopik és folyton változik minden,
az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,
de végül mind eltávozunk majd innen.
Nehéz beletörődni, hogy gyorsan telnek az évek,
és elhasználódik a test, megkopik az elme,
s mind elébe nézünk a sötét végnek.
A lélek, mi mindenki sajátja és egykor ragyogott,
fokozatosan megtörik a súlyos terhek alatt,
s elhagyja az utat, min eddig taposott.
Nehéz beletörődni, hogy így köszön el az ember,
néhai kinézete megváltozik, szinte eltorzul,
és kiutat eme helyzetből biza nem lel.
Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,
sem az elménk, sem a testünk nem a régi,
és biz lassacskán teljesen elfogyunk.
A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,
nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,
és a szánk már a beszédtől kiszárad.
Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,
nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,
és nem birkózunk meg sok számmal.
A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,
az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,
és az énünk eme helyzet ellen lázad.
A feledékenység többször látogat meg minket,
s minden alkalommal másként látjuk azt,
mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.
Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,
ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,
s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.
Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,
s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,
utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.
Elkopik a test, miközben a lélek fiatal marad,
hajdani önmagának torz mása csupán,
s igen gyorsan a vég felé halad.
Fokozatosan veszít az erejéből és fáradékony,
mindenféle elváltozás mutatkozik rajta,
lassabb, kimerültebb, aluszékony.
Immáron nem tud gyorsan futni, sem ugrálni,
nem kitartó és minden hamar megviseli,
szeretne inkább otthon bujkálni.
Ezt azonban nem teheti, nem is hagyják neki,
s bár a benne lakozó lélek kitartásra kéri,
bármit is tesz, fájdalommal teszi.
Elkopik a test, ahogy az idő sebesen száguld,
legvégül már jártányi ereje sem marad,
s kiszáll belőle a lélek, akivel társult.
Mi az öröm az öregedésben és az elkopásban,
az egyre több fájdalomban, a kínokban,
s a közelgő utolsó felvonásban?
Mi a jó abban, ha ráncossá válik a feszes bőr,
ha a szem nem lát el az utca túloldaláig,
s ha mindenhol kinő a sötét szőr?
Mennyire tetszik, mikor eltorzul a csinos test,
az izmok elveszítik a régi feszességüket,
s az egykori aktivitás mára rest?
Hogyan hat, mikor a vonzerőnek végleg vége,
és a szépség, mi egykor fennen ragyogott,
elbujdokol a nem létező bús fenébe?
Mennyire szörnyű az, amikor eltávozik az ész,
egyre jobban leszáll a sötétség homálya,
s állandóan remeg mind a két kéz?
Minő lélekölő, mikor az emberen kiüt a ragya,
nem kívánatos domborzatok tűnnek elő,
s egyre gyorsabban hullik ki a haja?
Mi az öröm egykori önmagunk elvesztésében,
az emlékeink megkopásában véglegesen,
s a megmaradó semmi teljességében?
Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.
Ritkulnak a csontok, elsorvadnak a szövetek,
és mindent sokkal nehezebb megtenni.
Egyre több lesz az arcon a ránc, s kopik az elme,
mindaz, ami valaha igen drága selyem volt,
manapság csupán egy szétmosott kelme.
Fáj a derék, fáj a gerinc, s nincs is, mi ne fájjon,
sokkalta nehezebb reggelente az ébredés,
és a gyönyörök sokasága mára álom.
Nehezül a járás, s a futás csakis a fantáziában él,
az izmok szépen átalakulnak zsírszövetté,
és a vágyak zöme többé fel sem kél.
A látás homályos lesz, reszketnek majd a kezek,
és gyógyszerre sokkal több pénzt kel költeni,
borzasztó lassan gyógyulnak a sebek.
Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.
Rengeteg a kín, állandósul a fájó szenvedés,
s lelkileg is gyötrő mások terhére lenni.
Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,
igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,
s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.
Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,
fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,
és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.
Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,
az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,
és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.
A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,
sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,
semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.
Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,
a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,
s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.
A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,
s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,
ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.
Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,
mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,
könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
hogyha mindene fáj, kínok között él,
nem tud aludni, nyugalomra nem lel,
hogy még több fájdalom éri, attól fél.
Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,
s gyakran a levegőt is nehezen veszi,
végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,
a párnáját megigazítva feje alá teszi.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
ha csekélyke reménye elpárolog tova,
egykori örömeit átélné még egyszer,
ám tudja, ez nem történik meg soha.
