Saját alkotásaim
Az élet küzdelmek sora, az elejétől a végéig,
számtalan gyötrelem, s megannyi kín,
melyek eljutnak a lélek mélyéig.
Ott aztán jókora vihart kavarnak szakadatlan,
és szinte felemésztik a lelket teljesen,
mely a foglyukká lesz akaratlan.
Néhanap azonban egy kis vidámság is benéz,
s felcsillant egy kis reményt, valami jót,
melyet kedves mosollyal tetéz.
Az élet küzdelmek sora, de mindig van esély,
csupán észre kell venni és jó lapot húzni,
ám van, ami nem múlik, a veszély.
Nyugodalmas éjszakákon, amikor világít a Hold,
s körötte fényesen ragyognak a csillagok,
az alvó világ nem is olyan zord.
Mindenfelé békesség árad, s a félelem is lepihen,
a nyugalmat változatos álmok színesítik,
s talán hihetetlen, de van ilyen.
Nyugodalmas éjszakákon az élet szépnek látszik,
s miközben baglyok suhannak csendesen,
a Hold fénye az ablakokon játszik.
Miért akkor értékelnek valakit, amikor már késő,
amikor nem lehet elmondani, hogy hiányzik,
és amikor közel jár a pillanat, a végső?
Miképpen van az, hogy bárki lemaradhat a jóról,
és lekésheti a reményt is, mivel bizonytalan,
s nem volt képes érteni az igaz szóból?
Miért akkor sütne fel a Nap, mikor itt van az este,
s miért akkor adódna egy új esély, egy igazi,
mikor már gyenge az ember lelke, teste?
Az életünk elvész a mindennapok nyomorában,
legszebb éveink kimúlnak mások kezében,
s az emlékünk ott végzi a pocsolyában.
A magunkra jutó idő bizony elenyésző, s kevés,
az energiánkat felemészti a munka, a terhek,
a számtalan gond, az ivás és az evés.
Az életünk elvész, mielőtt még élhettünk volna,
s ha ki tudnánk bújni ebből az ördögi körből,
talán minden valami szebbről szólna.
Az élet és a remény keményen küzd e világon,
újra és újból felállnak a vesztes csaták után,
s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.
Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,
végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,
és a sötétség foglyává válik az összes lény.
Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,
ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,
nehezítve a dolgát az ármányos végnek.
Mindenki vívja a saját harcait az életének útján,
legtöbbször keserves e harc, néha kevésbé,
ám senki nem változtathat a múltján.
Az embernek gyakorta önnönmagával van baja,
és ezeket a bajokat megoldani igen nehéz,
s nehezen csendesül el a lélek zaja.
Mindenki vívja a saját harcait, de sokszor hiába,
és mikor nem sikerül változtatni a sorson,
a fájdalom hangjai szállnak a világba.
Madárcsicsergés és nyugalom, virágok a réten,
csobogó patak iramlik a zöld fű rejtekén,
s bárányfelhők suhannak a kék égen.
Színpompás lepkék lebbennek levélről-levélre,
arrább méhek zümmögnek igen serényen,
s mind virágnektárt gyűjtenek ebédre.
Sürög-forog a rovarvilág, s mind teszi a dolgát,
azt, amire születtek, amiért élnek a Földön,
s valamennyi egyengeti az utódai sorsát.
A fekete rigók dala messze száll, betölti a teret,
a cinegék, a tengelicek, felváltva énekelnek,
s a rovarokból falatozni mindőjük szeret.
Madárcsicsergés és nyugalom, békesség honol,
a természet megmutatja a szebbik oldalát,
errefelé az élet vidám és nem komor.
Masszává gyúrva mindenki egyformává válik,
megszűnik a tehetséges, a rendkívüli, a jó,
és a sors a különlegessel is elbánik.
Örökre eltűnik a világból az érzelem, s a vágy,
a becsület, a szép álmok, az igazi szeretet,
és ami marad, az gusztustalan, lágy.
Masszává gyúrva az élet nem ér semmit, soha,
s ha az emberiség nem küzd mindez ellen,
nem mentheti meg semmiféle csoda.
Fárasztó mindennapok és kimerült emberek hada,
rengeteg a sérült lélek, a megsebzett szív,
s még csak ezután következik a java.
Túl gyorsan terjed a homály, a fény ereje gyengül,
a látótér beszűkül, az elmék üressé válnak,
s a nyomás eme világon nem enyhül.
Fárasztó mindennapok gyötörnek öreget, s fiatalt,
elvéve a jövő reményét mindenkitől, aki él,
s kik így nem arathatnak soha diadalt.
Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.
