Saját alkotásaim
Láncra vert remény, lábbal taposott álmok,
elölt vágyak tömege, s iszonyú félelem,
a sors nagyon kegyetlen és álnok.
Sarokba szorított szeretet, mely igen retteg,
s jéghideg gyűlölet, kegyetlen ridegség,
biz rosszat tesz a léleknek, testnek.
Megváltozott érzelmek, becsapott emberek,
tomboló gyávaság, magukba fordulás,
és védtelenül hagyott gyermekek.
Láncra vert remény és torkot szorító bánat,
dühöngő reménytelenség, tétova percek,
az ébredés magára még meddig várat?
Pihentető nyugalom, ami igen ritka, oly kevés,
s annyira nehéz rátalálni a rohanó világban,
pedig a hatása az életre igencsak mesés.
Az elme rendkívül túlterhelt, s szinte fuldoklik,
elszívja az energiáját a folyamatos félelem,
s ettől a reménybe vetett hite is haldoklik.
Az értelem, amely egykor magas szinten állott,
igen nagy mértékben lesüllyedt a tudatlanba,
ahol szinte nullává és semmivé mállott.
Az ész már láthatatlan a végzet sötét viharában,
egyre kevesebbszer tűnik fel a homályból,
s nagyon szenved az elárvult igazában.
Pihentető nyugalom, a fáradt lélek áhított álma,
és sok alvás, ahol az álmok birodalmában,
kis időre teljesülhet a szívnek a vágya.
Egy képzelt világban a gonosz nem létezik,
a boldogság, s az öröm ösztönösen érkezik.
A szeretet folyamatos és a szívek repesnek,
az emberek nevetnek, mindenkit szeretnek.
Nincs bűn és nincs bűnözés, nincs politika,
egyetlen nap sem unalmas, s nincs tragédia.
Étel, ital van bőven, semmiből nincs hiány,
valamennyi ember tudja, mi a helyes irány,
Mindennapos a szerelem, az ölelés, a csók,
s minderre rátesz a sok kacaj, nevetés, bók.
Zöldek a mezők, a rétek, s virágok nyílnak,
a lelkek e helyen különleges erővel bírnak.
Egy képzelt világban az óhajok teljesülnek,
nagyokat, s piciket szintúgy megbecsülnek.
Az álmok valóra válnak és a remény valós,
a sors a jóval és a széppel nem marad adós.
Mikor szárnyal a szív, az ember is szárnyal,
és nem foglalkozik semmiféle sötét árnnyal.
Csillog a szeme, s igen vidáman mosolyog,
gyakorta az érzelmek csapdájában toporog.
Szeretne is, meg nem is, dönteni nem képes,
a bizonytalansága, s a tétovázása sem véges.
Annyira próbálná a saját figyelmét elterelni,
remélve, hogy a vágyait hamarosan elfelejti.
Mikor szárnyal a szív, s boldogok az álmok,
a szürke hétköznapok is egyszerűen mások.
A lélek húrjain az érzések tömkelege játszik,
s kiút ebből a csapdából nem nagyon látszik.
Amíg alszunk, addig rejtélyes világban járunk,
szépeket is álmodhatunk, varázs vesz körül,
s mindig megszerezzük, amire vágyunk.
A jövő várhat reánk a galaxisok között szállva,
ragyogó csillagok, s fekete lyukak mélyén,
az embert a csodák mesés esélye várja.
Minden beteljesül, amit valaha is elképzeltünk,
legyen az szerelem, vagy izgalmas kalandok,
s rájövünk, a fantáziánkban eltévedtünk.
Amíg alszunk, nem érezünk fájdalmat, kínokat,
a remény éltet és a siker garantáltan biztos,
a lelkünk mindennap új álomra hívogat.
Eltitkolt érzelmek, s belülről gyötrő vágyak,
a félelem, a bizonytalanság, a tétovázás,
mind a beteljesülés útjában állnak.
A megfelelni akarás, a ki mit szól bármihez,
a pletyka, a sunyi pusmogás, az irigység,
mind elzárja a szív útját bárkihez.
Izzón perzseli a lelket az oly áhított gyönyör,
a varázslatos álmok utáni sóvárgás tüze,
s mindezekkel az elme nem is pöröl.
Eltitkolt érzelmek, megtagadott percek sora,
eljátszott közömbösség, s elfordított arc,
ezek nem vezetnek el a célhoz soha.
Régi emlékek suhannak a gondolatok útjain,
felidézve olyan sok szépet, annyi vágyat,
s csendesen pengetnek a lélek húrjain.
Ismét előtörnek az elmúlt idők a homályból,
mosolyok, ölelések, vidámság és flörtök,
s megannyi érzés a szívnek a honából.
Újfent élnek az eltávozott szerettek, barátok,
az elvesztett gyermekek, közeli rokonok,
és elmosódnak a láthatatlan határok.
Régi emlékek, s egykori, csodás álmok sora,
bennünk élnek az időknek a végezetéig,
s nem fognak elhagyni minket soha.
Zűrzavaros érzelmek, s állandóan lobogó tűz,
csalódások és az elvesztéstől való félelmek,
ez mind a keserűség, s a bánat útjára űz.
Akaratlan érintések, átgondolatlan pillanatok,
ösztönös megnyilvánulások igen gyakorta,
és szívek, amelyek élvezik e pillanatot.
Árulkodó testbeszéd, ámító szavak, s mosoly,
a belülről fakadó színtiszta érzések tömege,
s ím a lélek önmaga csapdájában fogoly.
Zűrzavaros érzelmek és el nem érhető álmok,
olyannyira áhított ölelések, édes keserűség,
a sors bizony esetenként nagyon álnok.
Az elmúlás küszöbén felidéződnek a régi dolgok,
emlékek sokasága tör fel a lelkek mélyéből,
köztük sikeres tettek és tragikus sorsok.
Újra megelevenednek a gyermeki évek, s a család,
az ifjúkori tévedések, hibák, az izzó szerelmek,
a fájó kudarcok és a megnyert csaták.
A felnőtt időszak nehézségei, a sok-sok tennivaló,
a rengeteg munka, a mindennapi küzdelmek,
a jólét ideje, s mikor nem volt ennivaló.
A vágyak suhanása, az elképzelések, álmok ideje,
a tavasz csillogása, a nyári programok sora,
a szép őszi tájak és a télnek a hidege.
Az elmúlás küszöbén, mikor közel a végső béke,
frissebbnek tűnnek az elfeledett események,
s mindaz, ami egykor nem jött létre.
Sértődöttség és dacolás gyötri a megsebzett lelket,
amely szenved és nagyot csalódott valakiben,
s míg vérzik a szíve, nyugalmat nem lelhet.
Olyan fájdalmas az ábrándok érintését elveszíteni,
az áhított, s elképzelt vágyakat, remélt álmokat,
s önmagunk hibáit becsülettel szembesíteni.
A duzzogás nem jó megoldás, önbecsapás csupán,
s a látszat, mely szerint mi vagyunk megbántva,
e hazugságot magyarázná meg igen sután.
Sértődöttség és dacolás, oly hiábavaló egy dráma,
kár elvesztegetni rá értékes perceket, s órákat,
mikor helyrehozhatnánk mindent már ma.
