Förtelmes egy világban élünk,
a sors sok rosszat hoz nékünk.
Mindig a vírustól kell félnünk,
jót nem nagyon lehet vélnünk.
Mindez megnehezíti az éltünk,
és meg is kérdőjelezi a létünk.
Förtelmes világ
Címke: világ
Az élet ára
Zűrzavaros világban élünk,
legtöbbször nagyon félünk.
A bizonytalantól és a mától,
a sokszor feltüzelt vágytól.
A kísértéstől, s a reménytől,
néha megfosztva szegénytől.
A gondoktól, a bajok sorától,
oly távol a csillagok porától.
A szegénységtől, a bánattól,
elvágva az összes támasztól.
A kínoktól, az égő sebektől,
a betolakodó sötét seregtől.
A csalódástól, a magánytól,
s az elkerülhetetlen haláltól.
A visszautasítástól, a Naptól,
a hamar bekövetkező fagytól.
A szerelemtől, meg az élettől,
a gyámoltalan, gyenge lélektől.
Végül is mindentől, ami drága,
az életnek igencsak nagy az ára.
Maszkos Hazugság
Az ősidők elején, vulkánok lábánál,
megszületett a Hazugság a sötétben,
akkortájt még nem volt jobb nálánál,
vihar idején érezte magát fölényben.
Fölényben az összes élővel szemben,
valamennyivel, mi csak létezni mert,
éjjel és nappal is fürdött a szennyben,
tetteiben mindenkor nagy örömre lelt.
Az idő múltával rohamosan fejlődött,
egyre magabiztosabban rótta az útját,
bizonytalanságban biz nem vergődött,
még nem fedezte fel igazán a múltját.
Járta a világot, megismerte az embert,
csetlését, vergődését, kínjainak sorát,
manipulálhatóbb fajra ennél nem lelt,
időnként megállt, lemosni az út porát.
Egyszer csak útjába került az Igazság,
ellenszenvesnek találta az első perctől,
sejtette, ezután nem lesz sok vigasság,
azonban nem óhajtott eltérni a tervtől.
A tervtől, amelyet annyira dédelgetett,
istenként uralkodni, hiszen az neki jár,
önmaga hatalmában nem kételkedett,
az Igazság léte viszont a számára fáj.
Folyamatosan küzdöttek egymás ellen,
fegyverszünet igencsak ritkán adódott,
nem tűrte, hogy ellenfele fogást leljen,
vereség esetén fájón nagyot csalódott.
Manapság rendkívül megnőtt az ereje,
fontos támogatókat gyűjtött maga köré,
sokakat agymosottá tett gyilkos deleje,
rohammenetben került mindenki fölé.
Az Igazsággal kiélesedett harcot vívott,
alantas módszerei révén fölénybe került,
önnön pusztító erejében igencsak bízott,
a bánatok, gyötrelmek tengerébe merült.
Maszkot kényszerített az összes szájra,
sunyin röhögve nézte az ostoba nyájat,
tetteit soha, semmikor meg nem bánja,
az Igazság a visszavágásra sokat várhat.
Lángoló világ
Óriási tüzek pusztítják a Földet,
hamarosan felemésztik a zöldet.
Önző érdekek szítják a parazsat,
hamuvá téve méhet és darazsat.
Az élőlények sokasága élve elég,
hisz a kapzsiságból sohasem elég.
Megsemmisül a légkör, száll a füst,
olyanná válik a bolygó, akár az üst.
Fortyognak a vizek, főnek a halak,
lángoló szőrrel szaladnak a vadak.
Rémült állati sikolyok hangja hallik,
a pusztítás kegyetlenül tovább zajlik.
Fogy az oxigén, az élettér csökken,
nincsen már fű, ami szárba szökken.
Az élet csírája nagy veszélybe kerül,
a leghidegebb régió is forróvá hevül.
A Nap sötétbe borul, szikrázik az éj,
s a természet gyilkosait elönti a kéj.
A jövő ígérete a jelenben leli halálát,
az utódokra hárítva mindezek hatását.
A tüzes kard
Igaztalan igaz gyötri a világot,
s pusztítja a számtalan virágot.
Valótlan való gyilkolva rombol,
az alja nép folyton csak tombol.
Rettegésben tartó erőszakhullám,
átgázol a szinte számtalan hullán.
A meggyalázások végtelen sora,
iszonyat, de nem érnek véget soha.
Barbár hordák nevetve vonulnak,
egyáltalán nem segélyre szorulnak.
Elfoglalni mennek mások hazáját,
s kibővíteni gonosz államuk határát.
A tüzes kard megjelenik az égen,
lesújt a hitvány férgekre az éjben.
Az igaz, tiszta lelkek ereje táplálja,
a sötét erők végső perceit számlálja.
Vegytiszta jövő
Az idő gigantikus mosógépben forog,
bemocskolt múltján és jelenén,
a foltok sora nagyon konok.
Nehezen mosható a történelem pora,
beivódott szövetekbe, sejtekbe,
s talán nem tűnik el soha.
A mosoda urai átmosnák a világot,
emlékeket, vágyakat, agyakat,
minden szép virágot.
Nem tűrhetik a tudást, az veszélyes,
a kilencven fok eltüntetheti,
bármilyen szeszélyes.
A mosószert nagy dózisban adagolják,
a mosnivaló nem igen számít,
a tisztaságot szavatolják.
Álmuk a vegytiszta, engedelmes jövő,
ahol nem kell többet mosni,
nincs hatalmukra törő.
Kavargó sötétség
Egykor létrejött az értelem,
gyorsan fejlődött és remélt,
úgy tűnt, övé lesz a végtelen,
karanténba zárták szegényt.
Csalódva kínlódott magában,
a kavargó sötétségbe zárva,
gyötrődött a hazug világban,
önmaga visszatérésére várva.
Ám minél erősebben lázadt,
annál jobban szűkült a tere,
az egészbe nagyon belefáradt,
hitte, a gonosz leszámol vele.
Feltört a butaság a mélyből,
izzó lávaként ömlött a világra,
irtott, gyilkolt csupán kéjből,
halált hozott az összes virágra.
Az értelem fuldokolva harcolt,
a butaságtól szenvedett nagyon,
az idő porába emlékeket karcolt,
érezte, fellázad majd egy napon.
Fekete szutyok
Csodálatos a táj, pazar a vidék,
az állatok sokasága lemegy a
folyóhoz, hogy igyék.
Fák és bokrok mindenfelé szerte,
a folyó partszakaszát átlépni
még senki sem merte.
Virágok, napfény és pazar színek,
Világos föld termőtalaján
küzdenek a hímek.
A dominanciáért, a saját területért,
harcolnak éjjel-nappal minden
talpalatnyi felületért.
Ám tudják a rendet, ismerik a békét,
sohasem hagynák elveszni a saját
fajtájuk jövőjét, s népét.
Azonban sötét felhők vihara tombol,
szennyes fátyluk mocskot áraszt,
míg mindent le nem rombol.
Fekete szutyok ömlik Senkifalva felől,
tengerként mindent elsodorva
gyilkol, fojtogat és leöl.
Útját nem állhatja az erős hódok vára,
mivel alantasan szivárog a talajba
a vízbe, felkúszik bokorra, fára.
Előle az állatok fejvesztve menekülnek,
hátrahagyva a vackukat, vacogva
a világ végére települnek.
Pedig a harcot felvéve még lenne esélyük,
egymásért és Világos földért küzdve
maradna az életre reményük.
A szamuráj jellem
Homályba burkolózik a múlt,
nem számít már az igaz való,
a kételyek sora hosszúra nyúlt,
az élet nem más, mint egy csaló.
Régen a szamurájok korában,
a becsület mindennél többet ért,
a kavargó történelem porában,
gyilkoltak, s ontottak elég vért.
Egy szamuráj meghalt, ha kellett,
addig küzdött, amíg erővel bírta,
megtette ami csak erejéből tellett,
az életét gyáván vissza nem sírta.
Becsületét vesztve kardjába dőlt,
s nem hagyta szégyenben magát,
állandóan csak a győzelemre tört,
soha nem árulta volna el a hazát.
Manapság nem létezik-e szellem,
eltűnt a tisztességes világ nyoma,
mintha a dicső szamuráj jellem,
elszállt volna, a becsülettel tova.
Szembenézni önmagunkkal
Milyen könnyű mást bírálni
és hazug szavakkal traktálni,
becsmérelni az összes tettét,
kigúnyolni ruházatát, s testét.
Tökéletlenségére rávilágítani,
gondolkodását is átvilágítani,
mindig oly könnyedén okolni,
a reménytelenek közzé sorolni.
Ugyanakkor magunkba nézni,
az eddigi lépéseinket felidézni,
önnön hibáinkat belátni nehéz,
pedig ez a világ minket is lenéz.
