Saját alkotásaim
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
A szívek mélyén megannyi izzó vágy lapul,
s megannyi titok, viszonzatlan szerelem,
melyek a fájó lelket ejtették rabul.
Számtalan bánat, rengeteg szomorú pillanat,
elszalasztott lehetőségek, megbánt tettek,
és mindezek semmivé foszlanak.
A szívek mélyén nem lehet soha nyugalom,
s nem lehet békesség, vagy igaz szeretet,
míg a fantázia uralkodik a tudaton.
Mindenki ragaszkodik valamihez, az álmaihoz,
sok különféle dolgot gyűjt össze apránként,
s titkon mindig is hű marad a vágyaihoz.
Idővel megtelik a szekrény, megdobban a szív,
új remények veszik át a köddé váltak helyét,
és a sors megint, s újfent kalandokra hív.
Mindenki ragaszkodik valakihez, akit szerethet,
akiért megtenne bármit, ha szükséges volna,
s akiről kellemes képzelgései lehetnek.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
Mesél a szél, miközben körbejárja a világot,
útja során betekint a legkisebb helyre is,
s a réten megcirógat minden virágot.
A történetei a reményről, álmokról szólnak,
a szeretetről, a békéről és a biztonságról,
teret adva minden szépnek, jónak.
Regél az összetartozásról, az igaz ölelésről,
a szerelemről, a vágyakról, a megértésről,
és a szerető szülő, gyermek kötelékről.
Jótékonyan hallgat a mélységes sötétségről,
a gyilkos erejű viharokról, a villámokról,
és az éjszakák dermesztő sötétjéről.
Mesél a szél, hogy megnyugtassa a lelkeket,
és némi vidámságot vigyen a szívekbe,
ezzel szebbé téve a nehéz perceket.
A vágyak útján mindig fennen ragyog a Nap,
állandóan nyílnak a virágok a zöld réten,
s a világ teljesen szabad, nem rab.
Az út mentén mindenfelé hegyek és völgyek,
patakok csörgedeznek a régi medrükben,
s az erdőben susognak a tölgyek.
Állat és növényvilágban bővelkedik a vidék,
nincsen szenny a kristálytiszta vizekben,
s minden lénynek joga, hogy igyék.
Bárki óhaja és kedve szerint választhat ételt,
a természet nem korlátozza a lehetőséget,
és semmi nem zavarja meg az éjjelt.
Békesség és nyugalom árad szerte a Földön,
a szeretet állandóan jelen van az időben,
sem a jelen, sem a jövő nem börtön.
A vágyak útján a szellőkkel suhan a fantázia,
varázslatosként telnek a napok, a percek,
és senkinek nincs mit sajnálnia.
Mivé válik az ember tragikus körülmények között,
mikor megfeledkezik arról, hogy ki is volt rég,
s mennyi mindent hagyott maga mögött?
Mikor elfeledi a régi szép időket és egykori álmait,
s hagyja homályba veszni a kedves pillanatokat,
amik feltüzelték a lelke rejtett vágyait?
Amikor már nem igazán önmaga, s mindene sajog,
az egészségét aláásta a megszámlálhatatlan baj,
s amikor a jövője immár nem ragyog?
Mivé válik ez a világ a folytonos félelem korában,
a ridegség, kegyetlenség, érzéketlenség idején,
s marad egyáltalán valami jó a nyomában?
Egy gyengéd érintés és egy kedves mosoly,
egy támogató, érzelmekkel teli ölelés,
s a lélek a búban már nem fogoly.
Szárnyakat kap a szív, s szabadon szárnyal,
megszabadul a sok általa cipelt tehertől,
és leszámol az őt fojtogató árnnyal.
Egy gyengéd érintés, vágyak és remények,
újjáéledő álmok, beteljesülő szerelmek,
a tettek sokszor magukért beszélnek.
A sóhajok hazájában bizony rengeteg a sóhaj,
nagyon sok a szenvedés, a fájó csalódás,
és a semmibe száll a számtalan óhaj.
Még napfény idején is felhők borítják az eget,
a vidám kacagás is bút, szomorúságot rejt,
és sokszor nem is szeret, aki szeret.
Könnyek patakjai patakzanak gyakorta lefelé,
és tőlük csillognak a vágyakozó szemek,
miközben a lélek elfordul befelé.
A sóhajok hazájában nem tündérálom az élet,
és sajnos ez így fog maradni mindaddig,
amíg a gonosz uralma nem ér véget.
Az igazi boldogság, mint a fehér holló, ritka,
oly nehéz rátalálni, s majdnem lehetetlen,
az őszinte, szerető, tiszta szív a titka.
Amennyiben valakinek mégis sikerül rálelni,
jól teszi, ha megbecsüli és sokra is tartja,
hisz így tud az akadályokon átkelni.
Az akadályokon, amelyek még fogva tartják,
és amelyek nem akarják elengedni soha,
ehelyett mindig a markukban tartják.
Az igazi boldogság igen könnyedén szárnyal,
szabadon, felhőtlenül, s nagyon vidáman,
egybeolvadva valamennyi vággyal.
