Saját alkotásaim
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
Annyi terhet kell cipelni mindenkinek, ki él,
és annyi gondot muszáj megoldani,
az illető bármennyire is fél.
Olyan sok nehézséggel szembesülhet bárki,
hihetetlen mennyi gyötrelem akadhat,
s így nehéz két lábon állni.
A meg nem értés mindennapos, s kegyetlen,
a valóság ridegebb, mint az elmélet,
és nem az a baj az egyetlen.
Annyi terhet kell cipelni, mi letör és sokkol,
mi annyira megvisel, szinte elpusztít,
s ez jár a fejekben sokszor.
Mindenkinek megvan a maga terhe, ez így igaz,
megvan a saját problémája, kínja és gondja,
s ez bizony senki számára nem vigasz.
Olyan dolgokkal kell küzdeni életünk folyamán,
amelyek legtöbbje egyre kibírhatatlanabb,
s mind együtt utazunk a sors vonatán.
Elszenvedjük az igazságtalanság gyilkos voltát,
az állandó kiszolgáltatottságot, az adókat,
és közben letagadják létünk mivoltát.
Mindennap húzzuk az igát, s jobb mégsem lesz,
vajon mikor jön már rá az emberek zöme,
hogy értük a hatalom semmit nem tesz?
Mindenkinek megvan a maga terhe, ez iszonyú,
s nem úgy tűnik, hogy ennek vége lehet,
ez pedig lelkeket kiölő és szomorú.
Életünk útján igen sok a teher,
a legtöbb nehéz, s hamar lever.
Számtalan emlék marad reánk,
sokan gondolnak majd miránk.
Élmények ezrei élnek bennünk,
néha sejtjük mit is kell tennünk.
Máskor viszont sokat hibázunk,
lényegtelen dolgokon vitázunk.
Olykor nem látjuk, mit kellene,
s elvakíthat a csillogás kelleme.
Elvesztegetünk rengeteg napot,
s álmodunk nem kicsit, nagyot.
Vágyaink szárnyalnak az éjben,
s tovalibbennek az esti szélben.
Alkalomadtán gyávák vagyunk,
s nem hallik messze a szavunk.
Életünk útján nagyon sok a rög,
s a legtöbb a kezdetig visszalök.
Felállni a földről sohasem késő,
mielőtt eljön a pillanat, a végső.
Az élet útja rögös, fájdalmas,
a legtöbbször igen szánalmas.
Eleinte kacagás, vidám órák,
mindenfelé varázslatos rózsák.
Később gyarapszik az értelem,
a tudás vágya maga a végtelen.
Idővel feltárja az összes kaput,
semmivé foszlatva a léha tabut.
Ám nem áll meg, többet akar,
a valóság gyakran igen fanyar.
Egészség, erő, bizalom és hit,
mindenki a remény felé nyit.
Azonban telnek a hosszú évek,
elhalványulnak az esti fények.
Velük együtt hal a fájó végtelen,
az átalakulás sokszor vértelen.
Mi marad, elkopás, kín és bánat,
a sors végül az elmúlásnak átad.
Feltárul az örök nyugalom hona,
honnan nem lesz visszatérés soha.
Az élet rideg útját nehéz járni,
sok benne a gonosz, a kemény,
valami jobbra lehet ugyan várni,
ám nem igazán nyugtat a remény.
Mindennap egy újabb küzdelem,
egy másik harc, egy újabb teher,
szakadatlan, s nem múló förtelem,
mely röpke pillanatok alatt is lever.
Szenved a lélek, s a fájdalom éget,
szomorú a gyász, nem múlik a bánat,
a sors nem akarja behúzni a féket,
az ember még vajon meddig várhat?
Meddig lehet tűrni az igaztalan igazt,
a lélektelen lelkek sötétlő nyomorát,
igazán már semmi nem nyújt vigaszt,
mikor teszi fel a halál végre a koronát?
Gyerekként csodás a világ,
gondtalanul telnek a napok,
játékosak a harcok és viták,
s gyorsan elmúlnak a bajok.
A szülők óvnak és védenek,
nem lehet ok félni semmitől,
soha nem is lesznek tétlenek,
erőt meríthetnek a semmiből.
Felnőttként sajna ennek vége,
azok az idők álommá válnak,
s nincs már többé lelki béke,
a gondok biz a húsba vágnak.
Naponta új kihívás, új teher,
s számtalan fárasztó pillanat,
a sok probléma sajnos lever,
letör egy szempillantás alatt.
Oly kevés az öröm, a szeretet,
fogyóban a szerelem, barátság,
nehéz begyógyítani a sebeket,
kikészíthet bárkit a bezártság.
Folyamatos nyomás a lelken,
betegség, hazugság, járvány,
néha a vér is majd kiserken,
a háttér aljas, hazug bálvány.
Belefárad ebbe a test nagyon,
a türelem elfogy, a végét járja,
túl kellene lépni ezen a bajon,
mielőtt a végzet magába zárna.
