Saját alkotásaim
Egymást támogatva, egymást segítve kell haladni,
és akkor nem lehet megállítani az embereket,
a gonosz nem tud majd tovább maradni.
Össze kell fogni, de gyorsan, mert különben késő,
szeretni, s elfogadni egymást, tiszta szívből,
és akkor ez a harc lehet immár a végső.
Egymást támogatva szinte bármi elérhetővé válik,
felragyoghat ismét a szabadság, az élet napja,
s többé a lelkekkel a sötétség nem játszik.
Szabadság nélkül nem mások, rabok vagyunk csupán,
agyhalott, lélegző robotok és kiszolgáltatott senkik,
s nem fog maradni egy emlék sem, tetteink után.
Minden egykori álmunk szétfoszlik a sötét szennyben,
és a valódi, igazi mivoltunk is nem létezővé válik,
hacsak nem sorakozunk fel a gonosszal szemben.
Sürgősen át kell gondolni, mi lenne az, amit tehetünk,
a haragot, a sértődést, s a nézeteltéréseket félretéve,
különben szabad emberek ím soha nem lehetünk.
Szabadság nélkül miket is hagyunk az utódokra végül,
rabláncokat, s egy remény nélküli világ lehetőségét?
Amennyiben igen, a bűnünk soha el nem évül.
Mókuskerékbe zárva taposnak az emberek,
s bizony folyton van is mit taposniuk,
hiszen a tennivalójuk az rengeteg.
Születéstől kezdve a rabjai eme ketrecnek,
gondolkodás nélkül elfogadják a sorsot,
és észre sem veszik, hogy szenvednek.
Fáradnak, s pihegnek, de nem térnek észre,
elfogadják a parancsokat biz bármikor,
és nem merik azt mondani, mégse.
Nem állnak ellen, sajna túlontúl is gyávák,
megtesznek bármit, csak élhessenek,
s hiszik, majd kapnak ezért hálát.
Mókuskerékbe zárva nem az igazi az élet,
itt nincs önállóság és nincs szabadság,
pedig arra vágyik minden lélek.
Egy nyugalmas nap a sok rettentő között,
mikor a vidámság szétárad a rossz fölött,
és visszahúzódik a gaz a sötétség odvába,
a hitvány pedig beleesik a saját mocskába.
Kellemes szellő fújdogál, s ragyog a Nap,
a bárányfelhők közül most egyik sem rab,
méhek zümmögnek a zöld, virágos réten,
és az örömöt ma semmi nem tartja féken.
A víztükör nyugodt és felcsillan a remény,
madarak szállnak e békés napnak az egén,
színes falevelek zörögnek a sün lábai alatt,
s a földeken, kint, még sok élelem maradt.
Egy nyugalmas nap, melyből sok kellene,
s végre szárnyalhat a szabadság szelleme,
a boldog kacajok szebbé teszik a perceket,
a sors maradandóvá tehetné eme helyzetet.
Rabláncon szenved a Szabadság, a Félelem rabja,
a börtöne sötét zugában elmélkedik magában,
a tudata homályos, s nem hallható a hangja.
Mint most, még soha nem volt ennyire magányos,
úgy érzi, elhagyták mindazok, akik szerették,
s a helyzete drámai, tragikus és talányos.
Naponta érik újabb megrázkódtatások, fájdalmak,
rendszeresen kínozza a Rettegés és a Pánik,
s egyre kevésbé bírja már a fájdalmat.
A rablánc felsértette a bokáit, dagadtak és véresek,
sokszor szomorú, a sírás kerülgeti bánatában,
a nappalai is, s az éjszakái is rémesek.
Rabláncon szenved a Szabadság, de küzdenie kell,
az életben maradásáért és az emberiségért,
különben a lelke nyugodalmat nem lel.
A remény madara a felszállásra várakozik,
mostanság a gonoszság gyűlölt rabja,
s a régi szabadságára vágyakozik.
Egy ideje fogoly a félelem sötét erdejében,
lábaira tekerednek a mérgező növények,
ám harcol a szabadság szellemében.
Szárnyaira rátapadt a szutyok és a mocsok,
elnehezítik a tollait, s a lelkének erejét,
mégsem adja meg magát, hisz konok.
Konok, mivel nem hajlandó feladni a létét,
nem kíván fejet hajtani senki előtt sem,
s nem hagyja cserben a fény népét.
A remény madara hamarosan újra szárnyal,
és miután megszabadul a fogságából,
a szíve tele lesz örömmel, vággyal.
Mi végre élünk, ha szabadok úgyse lehetünk,
és nem választhatjuk meg a sorsunkat,
s ez ellen túl sokat nem is tehetünk?
Mi értelme lehet egy ilyesfajta torz világnak,
ahol nem számít a jó, s a becsület álom,
és nincs helye az értelmes vitáknak?
Miféle faj az ember, amely butít, öl, gyilkol,
mely nyomorba taszít és sokat harácsol,
miközben minden valóságot titkol?
Hol van az értelem, hol van a szeretet lángja,
hol a bátorság, a szív és a küzdeni tudás,
mindezeket majd az utókor bánja?
Hová tűnt az életösztön, a kitartás, s a féltés,
mi lesz a gyermekekkel és a jövőjükkel,
feltehető még egyáltalán az a kérdés?
Mi végre élünk, ha elbukunk, s ha veszítünk,
volt vajon értelme egyáltalán a létünknek,
vagy hamis dicsfényben feszítünk?
Küzdeni kell az egész élet folyamán mindvégig,
és nem lehet soha hátradőlve várni a jobbra,
hisz a gonosz dolgokat folyton ismétlik.
Addig folytatják a sötét erők a gyilkos tervüket,
míg örökre eltiporják a szabadság maradékát,
s amíg az emberek elveszítik a lelküket.
Amíg végre létrejön az általuk oly vágyott világ,
s csupán ragszolgák élnek majd rajtuk kívül,
és erről semmikor nem is lehetnek viták.
Küzdeni kell az életben maradásért és a jogokért,
aki élni szeretne, annak harcolnia muszáj lesz,
s nem szabad sorba állni újabb pofonért.
A szabadság lángja egykor fennen ragyogott,
s ha be kellett világítania a sötét térbe,
bizony soha nem habozott.
Éltette az embereket, s a szíveket melengette,
reményt vitt a reménytelenség idején,
sokaknak az életet jelentette.
Manapság megpróbálják eltaposni, de végleg,
a gonosz erőknek nagyon útjában van,
ám híre megmaradhat névleg.
A lángja erősen gyengül, az ereje is elhagyja,
szinte csak pislákol már benne az élet,
izzó parazsát a szél felkapja.
A szabadság lángja haldoklik, viszont még él,
s ha az igaz, tiszta szívek ereje táplálja,
összeszedve magát új életre kél.
A testünk a miénk, a lelkünk ugyanúgy,
saját létéről mindenki dönthessen maga,
milyen jogon uralhat bennünket akárki,
s dönti el, hogy csakis neki lehet szava?
Milyen jogon uralnak minket zsarnokok,
s kényszerítenek reánk gyilkos mérgeket,
s miképpen tiltják meg az értelem szavát,
elhallgattatva a valóságot és a tényeket?
A testünk a miénk, szabadnak születtünk,
a lelkünk egyedi és velünk együtt pusztul,
érzékeny, sérülékeny, nagyon sokat retteg
és a megsemmisülést szánják neki jussul?
