Saját alkotásaim
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
Amíg valaki meghal, számtalan problémája akad,
alig van nap, amikor igazán nyugodt lehet,
s mindez a világ gonoszságából fakad.
Rengeteg küzdelem és sok félelem keseríti a létet,
számtalan gond nehezíti a mindennapokat,
ám az élet nem érhet ilyen csúfos véget.
Muszáj küzdeni, mert egyszerűen más kiút nincs,
s ez még akkor is igaz, ha sajnos hihetetlen,
bizony az akarat, a kitartás nagy kincs.
Amíg valaki meghal, szétzúzzák a lelkét sokszor,
megalázzák, megtiporják és földbe tapossák,
viszont a remény így is az életre voksol.
Annyi mindent elszenvedünk, amíg még élünk,
annyi keserűség és fájdalom kíséri utunkat,
miközben számtalan dologtól félünk.
Legtöbbször tehetetlenül nézzük, mi is történik,
s csak úgy közönyösen vegetálunk folyton,
amíg a sötétség köröttünk örvénylik.
A legtöbben fel sem fogják, mi vár majd rájuk,
egyszerűen nem hiszik el és nem is akarják,
ám mégis összedől a képzeletbeli váruk.
Annyi mindent elmulasztunk, rettegve és félve,
s mi mindent meg fogunk még bánni ezután,
amíg tétlenül, nem törődően nézünk félre.
Hálóval körbefogva vergődnek a halak rettegve,
s bármerre is próbálnak kitörni a hálóból,
nem juthatnak vissza a tengerbe.
Minden oldalról folyamatosan szorosabb a háló,
egyre nagyobb a zűrzavar, nagyobb a káosz,
s ez a helyzet már a húsukba vágó.
Meg sem próbálnak kitörni, pedig küzdeni kéne,
ugyanis a fojtogató háló néhol már szakadt,
s ha áttörnék, nem kerülnének jégre.
Hálóval körbefogva nincs jövőjük, sem múltjuk,
nem mások, mint felhasználható áldozatok,
s így, csak a sütőbe vezethet az útjuk.
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,
s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,
hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.
Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,
folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,
s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.
Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,
s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,
végleg kiégnek a reményhez vezető fények.
Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,
feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,
s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.
Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,
és ha nem adná át mindenét engedelmesen,
az ellene tervezett ármány is megbukna.
A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,
a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,
s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.
A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,
a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,
mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.
Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,
felragyogna az ég és szebbé válna a világ,
közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Nehéz beismerni a hibákat és a tévedéseket,
s azt, hogy sikeres volt a megtévesztés,
elnyomva az igaz véleményeket.
Sérti mindenki egóját a tudat, hogy hibázott,
hogy beleesett a gyilkosok csapdájába,
s önmagára biza nem vigyázott.
Megalázó lenne belátni az értelem kudarcát,
a szégyent, hogy ilyesmi megtörténhet,
s elismerni a gonoszok uralmát.
Kínossá válhat szembesülni a gyengeséggel,
és a hiszékenység miatti pusztulással,
az izzó, fájdalmas veszteséggel.
Nehéz beismerni a hibákat, de nincs más út,
anélkül soha nem létezhet önbecsülés,
értelmetlen lesz a jelen, s a múlt.
Folyamatos nyomás alatt állnak az emberek,
s nyugalomra nagyon kevés az esélyük,
bezzeg gondjuk az van, rengeteg.
Számtalan napi teendő köti le a figyelmüket,
nincs idejük a valóságot tanulmányozni,
s ez nem könnyíti meg az életüket.
Beköszöntött a félelem, a rettegés sötét kora,
káosz és zűrzavar uralja immár a napokat,
erre az emberek nem vágytak soha.
Már nincs idő a jó és szép dolgokkal törődni,
nincsen idő szeretni, másokon segíteni,
s nem igazán van mihez kötődni.
Folyamatos nyomás alatt megtörnek a lelkek,
elveszítik egykori önmaguk igazi arcát,
s ilyetén békességet nem lelnek.
