Saját alkotásaim
Reménytelenül az élet nem más, mint szenvedés,
amelyben mindennap csupán kínzó teher,
és minden éjszaka félelem, rettegés.
Reménytelenül élni olyan, mintha nem is élnénk,
mintha csak bábok lennénk a sötétségben,
s folyamatosan a pokol tüzén égnénk.
Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,
nem fogja fel a körötte lévő történéseket,
s nem zavarja a nyakába tett járom.
Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,
s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,
számára az igazság soha nem vigasz.
Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,
persze a jelene is csupán tragédiák sora,
és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.
Zűrzavar és káosz uralja a mindennapok perceit,
emberek milliói rettegnek, s bizonytalanok,
közben rájuk hárítják a világ terheit.
Szemfényvesztés zajlik, a homály egyre csak nő,
nehéz átlátni a sötétség szövevényes hálóján,
amit a láthatatlan kezek sokasága sző.
Zűrzavar és káosz fojtogat mindent, főleg a létet,
s ha az emberiség nem képes magához térni,
a végzet az asztalra teszi az utolsó tétet.
A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,
és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,
örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.
Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,
akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,
s a szörnyűségekben soha nincs határ.
Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,
mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,
s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.
A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,
nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,
és amíg nem teljesít, békességre nem lel.
A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,
az elvetett magok termése immár leszedésre vár,
ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.
A sötétség leple ügyesen elrejti az éjszaka lényeit,
s így azok láthatatlanul vadásznak, ölnek,
elkerülve a nappalok tiszta fényeit.
Ha nappal tennék mindezt, csökkenne az esélyük,
hisz valamennyi áldozat megláthatná őket,
és hihetetlen harag zúdulna feléjük.
A sötétség leple rémületet, rettegést, félelmet kelt,
s amennyiben nem süthetne ki többé a Nap,
az éjsötét tudná, máris háborút nyert.
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
Amíg valaki meghal, számtalan problémája akad,
alig van nap, amikor igazán nyugodt lehet,
s mindez a világ gonoszságából fakad.
Rengeteg küzdelem és sok félelem keseríti a létet,
számtalan gond nehezíti a mindennapokat,
ám az élet nem érhet ilyen csúfos véget.
Muszáj küzdeni, mert egyszerűen más kiút nincs,
s ez még akkor is igaz, ha sajnos hihetetlen,
bizony az akarat, a kitartás nagy kincs.
Amíg valaki meghal, szétzúzzák a lelkét sokszor,
megalázzák, megtiporják és földbe tapossák,
viszont a remény így is az életre voksol.
Annyi mindent elszenvedünk, amíg még élünk,
annyi keserűség és fájdalom kíséri utunkat,
miközben számtalan dologtól félünk.
Legtöbbször tehetetlenül nézzük, mi is történik,
s csak úgy közönyösen vegetálunk folyton,
amíg a sötétség köröttünk örvénylik.
A legtöbben fel sem fogják, mi vár majd rájuk,
egyszerűen nem hiszik el és nem is akarják,
ám mégis összedől a képzeletbeli váruk.
Annyi mindent elmulasztunk, rettegve és félve,
s mi mindent meg fogunk még bánni ezután,
amíg tétlenül, nem törődően nézünk félre.
Hálóval körbefogva vergődnek a halak rettegve,
s bármerre is próbálnak kitörni a hálóból,
nem juthatnak vissza a tengerbe.
Minden oldalról folyamatosan szorosabb a háló,
egyre nagyobb a zűrzavar, nagyobb a káosz,
s ez a helyzet már a húsukba vágó.
Meg sem próbálnak kitörni, pedig küzdeni kéne,
ugyanis a fojtogató háló néhol már szakadt,
s ha áttörnék, nem kerülnének jégre.
Hálóval körbefogva nincs jövőjük, sem múltjuk,
nem mások, mint felhasználható áldozatok,
s így, csak a sütőbe vezethet az útjuk.
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
