múlt Archívum - 7 / 9 oldal - Kiss Gyula versei

Egy hazug világban élünk

Egy hazug világban élünk, egy sötét mocsárban,

ahol semmi és soha nem az, aminek látszik,

s a valóság hamar eltűnik a homályban.

Hamisított videók, s parancsra szerkesztett hírek,

folyamatos nyomás alatt tartó félelmek sora,

és a rettegéstől szinte lebénított szívek.

Kegyetlenség és könyörtelenség uralta emberek,

piciny, apró, síró gyermekek, aggódó szülők,

s egyre csak gyülekező sötét fellegek.

Egyre fogyó népesség, s elfogyó temetői helyek,

tervszerűen adagolt mérgező kotyvalékok,

és teljesen elgyötört, megsebzett lelkek.

Egy hazug világban élünk, s mind bele is fúlunk,

ha nem vesszük fel a harcot, de nagyon hamar,

elvész a jelenünk, a jövőnk és a múltunk.

A múlt megszépült emlékei

A múlt megszépült emlékei sem jelentenek gyógyírt,

és nem feledtethetik el napjaink kínos keservét,

s nem varázsolhatnak senki számára jó hírt.

Nem tehetik semmissé a rengeteg végzetes tragédiát,

s nem támaszthatják fel elvesztett szeretteinket,

és minderre nem is kínálnak újfent stratégiát.

Hiába próbálják homályba zárni az egykori reményt,

és feleslegesen pátyolgatják a hamis illúziókat is,

hiszen az idő száguldásában nem adnak esélyt.

Nem moshatják le a megsebzett lelkek eleven sebeit,

sem az egykori barátságok és szerelmek porát,

s nem tüntethetik el, egy életút fájó hegeit.

A múlt megszépült emlékei csak emlékek maradnak,

gyakorta felidézi őket újra és ismét az emlékezet,

a jelen percei bármilyen irányban is haladnak.

Fogy az idő

Fogy az idő, s végzetesen ketyeg az óra,

a gonosz erőktől nem számíthatunk jóra.

Sőt, egyre borzalmasabb dolgok várnak,

és az egykori remények mind elszállnak.

A sötétségben tartott világ lassan ébred,

és amíg a félálom tart, kiontják a véred.

Elvesznek mindent, ami csak számított,

amit az emberfia egész életében áhított.

Fogy az idő és innen nem lesz majd kiút,

bármily szépségeket is biztosított a múlt.

Akad azonban még egy kevéske remény,

ha az értelem felviláglik a sötétség egén.

Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,

az emberek meg sem mernek már szólalni,

s csak magukban merengenek a múlton.

A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,

mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,

s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.

Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,

a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,

s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.

Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,

hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,

az utolsó porcig teljesen szétzúzván.

Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,

szeretnének megmenekülni a végzetük elől,

és letérni a sötétség útjáról valahogyan.

Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,

különben nem lesz innen visszaút sohasem,

és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.

Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,

és egymással szorosan karöltve, összefogva,

eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.

Gyertyafények tánca

Gyertyafények tánca villódzik a sötétben,

kecsesen hajladoznak az esti szellőben,

s mindannyiuk igencsak törékeny.

Hűvös szellő simogatja az apró lángokat,

melyek igyekeznek túlélni a sötétséget,

s valamennyi múltidézésre hívogat.

A temető megtelik az emlékezők hadával,

kik szívük fájó sebeit hozták magukkal,

s szembesülnek az elmúlás bajával.

Sok arcon könnycseppek csillannak újra,

lassan folyamot képeznek lefelé tartva,

s az itt lévőket megérinti a halál búja.

Gyertyafények tánca, s érzések sokasága,

betölti az estét az igazi, tiszta szeretet,

s a rossz elsüllyed az idő mocsarába.

Színes őszi falevelek

Színes őszi falevelek pompáznak az úton,

halkan roppan az avar a cipőtalpak alatt,

és közben az ember mereng a múlton.

A múlton, amikor még vidám volt az élet,

mikor sokkal több szeretet áradt szerte,

és mikor nem rettegett minden lélek.

Felidéződnek az egykori örömteli percek,

az eltávozott családtagok tettei, szólásai,

és a szívek ismét emlékekkel teltek.

Szomorú könnycseppek indulnak útjukra,

a napfény csillog a szemek tengerében,

s lecsordogálnak a pillákon túljutva.

Szellő suhan át a számtalan sírhant fölött,

és megcirógatja a friss virágok szirmait,

miközben varjú károg az ágak között.

A temetőben emlékek milliói várakoznak,

itt megállt az idő, a végtelen elérkezett,

s a bokrokban cinegék játszadoznak.

Színes őszi falevelek és a lenyugvó Nap,

leszállt az este, gyertyafények gyúltak,

aki itt pihen, az szabad, már nem rab.

Szösszenet

Szösszenet az egész létünk ebben az időben,

és meglehet emlékünk sem marad a jövőben.

Éppen ezért nem mindegy, bármit is teszünk,

hogy tiszta, vagy mocskos marad-e a nevünk.

Szösszenet vagyunk, semmi más, nem egyéb,

szólhatnak rólunk regék, történetek és mesék.

Netán elfeledhet minket a történelem, a világ,

csak a sírjainkon marad pár elszáradt virág.

Elölt álmok

Elölt álmok szállnak a csillagközi térben,

s már nem fürödnek reményben, fényben.

Hajdani ragyogásuk megkopott, fakó lett,

és nem számít immár semmiféle igaz tett.

Semmi nem hozhatja vissza a régi múltat,

hiába igyekezett a sors létrehozni egy újat.

A galaxisban suhan a fájdalom, a rettegés,

a csinált világ, a hazug és az aljas tettetés.

Szertefoszlanak a valódi érzések, emlékek,

amelyek egy jó világnak állítanak emléket.

Azonban sajnos annak a korszaknak vége,

mivel az emberek sokasága nem tért észre.

Elszalasztották az esélyt, s nincsen másik,

minden pillanattal csupán a gonosz játszik.

Megöli a lelkeket, s kiirtja az élet csíráját,

és az összes megmaradtra ráteszi az igáját.

Elölt álmok és a sanyarúan keserű igazság,

eltűnnek a semmibe, hol nem lesz vigasság.

Ott más sincs, csakis a sötétség, s a végzet,

harc nélkül semmivé foszlik minden lélek.

Az élet mulandó

Az élet mulandó, nehéz, s oly törékeny,

fennen ragyog, majd eltűnik a sötétben.

Eltűnik, s az emlékét elfújhatja a szellő,

e történet ismétli önmagát, s újfent eljő.

Eljő és eljátssza ugyanazokat a hibákat,

s megismétli a soha le nem zárt vitákat.

Nem tudja levetkőzni a múltat, a jelent,

és folyamatosan újabb kihívást teremt.

Az élet mulandó, s a legtöbbször kemény,

egy valami tartja a magasban, a remény.

A lelkek ereje és a vágyak tüze táplálja,

míg ismételten el nem lobban a fáklyája.

Elszálltak a gyermekévek

Elszálltak a gyermekévek, sajnos nagyon régen,

oly vidámak voltak, boldogok, és játékosak,

jobbak, mint manapság, minden téren.

Akkoriban a kacaj felhőtlenül és őszintén szólt,

a nevetés csengő hangja töltötte be a teret,

s a grundon pedig bárki lőhetett gólt.

Fogócskázás, bújócskázás, kardozás a sötétben,

birkózás, szaladgálás, lábtenisz, tollasozás,

s tréfás incselkedés a víztorony tövében.

A repülőtéren menekülés az üldöző kutyák elől,

csetlések, bukások, s különféle sérülések,

néha dorgálások a morc felnőttek felől.

Alkalomadtán ki lehet vajon az erősebb, bunyó,

azután ment minden a megszokott módon,

s százig számolhatott az aktuális hunyó.

Esténként felüdítő rémisztgetés, történetek által,

jöhetett a szellemvadász, a gyilkos sárkány,

s a megszökött rém, a lábán lánccal.

Elszálltak a gyermekévek, jó volt fiúk, s lányok,

sajnos sokatok ma már csak emlékként él,

de örökre szeretettel gondolok rátok.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31