múlt Archívum - 8 / 9 oldal - Kiss Gyula versei

Régi idők emlékei

Régi idők emlékei bukkannak fel gyakran,

ahogyan telik az idő gyorsan, vagy lassan.

Agyunk a lelki szemeink elé tárja a múltat,

és némelyik dolgot szebb köntösbe bújtat.

Számtalan pillanat vésődött örökre belénk,

s elménk igen sokszor tárja mindazt elénk.

Sőt, egyre élesebben, ahogyan öregszünk,

és igazi megnyugvásra, békére törekszünk.

Megérint a múlt és a szívünkben kavarog,

az egykori csalódás ismét, újfent zavarog.

Annyi mindent tennénk most másképpen,

és újabban maradnánk inkább a háttérben.

Érzések, s érzelmek árja hat immár reánk,

és felidéződik az összes elkövetett hibánk.

Ugyanakkor a szeretteink emléke ragyog,

ők már a végtelen honában, a sírban rabok.

Régi idők emlékei suhannak a lelkünkben,

maradandó nyomot hagynak a testünkben.

Amíg emlékezésre még képesek vagyunk,

hisszük, az időben mi is nyomot hagyunk.

Egy elhunyt emlékei

Egy elhunyt emlékei a valóságot őrzik végleg,

és a lelkében a halál után is vele szállnak,

s vele is maradnak örökre, tényleg.

A sírban már tisztábbak a folyamatok, a tettek,

világossá válnak a hazugságok, ármányok,

és mindaz, amiatt halottá lettek.

Kikristályosodik a borzalmas terv valódi énje,

a genetikai kísérletek, a népesség kiirtása,

s az azt elrendelők gazdag krémje.

Megvilágosodik a gyilkos őrület igazi tébolya,

mely nem ismer kegyelmet, s tisztességet,

s a kegyetlenségben sohasem tétova.

A megosztásban rendkívüli sikereket értek el,

egymás ellen fordították az emberek javát,

ám a céljukat csak nehezen érték el.

Az agresszív propaganda megsemmisítő ereje,

az egész világot behálózza az álnokság,

s a homályban létező erők deleje.

Ám aki már nem él, azt nem is tudják zsarolni,

és nem tarthatják félelemben soha többé,

s nem lehet könnyedén letarolni.

Egy elhunyt emlékei tisztán mutatják a múltat,

és felidézve a borzalmakhoz vezető utat,

a remény biz hátul kullogva fújtat.

Kimosott rongyok

Kimosott rongyok hevernek szerteszét,

elkoptak a folyamatos vegyi mosástól,

a szöveteik nem bírták a sok terhelést,

szétmállottak az állandósult nyomástól.

Rengeteg ruhadarab hever mocsokban,

a méretük és anyaguk igencsak változó,

koruk, s minőségük nem igen mérvadó,

a mocsárban valamennyi csak sárgolyó.

Kimosott rongyok, nélkülözhető ruhák,

melyek egykor sugározták a szépséget,

mára már csak ódivatú, elavult cuccok,

s biz nem igen csigázzák fel az érzéket.

E rongyok valaha ékei voltak a Földnek,

s a világ általuk sokkalta színesebb volt,

eddig annyi, de annyi próbatételt átéltek,

ám ami ez idáig történt, nem róluk szólt.

Szép emlékek

Szép emlékek foszlányai szállnak

és melegséggel töltik el a lelkeket,

oly régen az elmék mélyén vártak,

s most elhagyták a biztos rejteket.

Felidézik az igaz szeretet perceit,

a meghitt órákat, boldog napokat,

családok egykori álmait, s terveit,

csodás tavaszokat, s téli fagyokat.

Puha érintéseket, s tüzes vágyakat,

rejtőző szerelmeket a szív mélyén,

s néhanapján mesebeli szárnyakat,

örömteli beteljesülést az út végén.

Vidám gyerekeket, a Nap melegét,

ölelések sorát, s közös nevetéseket,

megerősítik az összetartozás erejét,

újraélesztik a régvolt eseményeket.

A szép emlékek átkarolják a jelent,

s érzelmeink lágy húrjait pengetik,

ki-ki maga tudja, neki ez mit jelent,

a múlt pillanatai a végtelent sejtetik.

Szívszorító fájdalom

Szívszorító fájdalom, lelket gyötrő bánat,

a bennünk élő gyász mélységesen fájhat.

Megsebez minket a rohanó emlékek sora,

míg élünk nem tudjuk őket felejteni soha.

A múlt percei velünk kelnek, s fekszenek,

akkor is ha voltak melyek nem tetszenek.

Az időt visszafordítani sajnos lehetetlen,

megmutatkozik az ember mily tehetetlen.

Könnycsepp az arcon, s mélabús mosoly,

kit, kiket elvesztettünk, a föld alatt fogoly.

Virágot viszünk a sírjukra emlékezve rájuk,

s ha megbántottuk őket, azt nagyon bánjuk.

Itt állunk a nyugalmat adó temetői csendben,

gyertyákat gyújtunk és fejet hajtunk rendben.

Átérezzük mennyire sebezhetőek is vagyunk,

mi vajon hátra milyen emlékeket hagyunk?

Zörög az avar, őszi szél suhan az ágak között,

elsimítja a virágszirmokat a sírhantok fölött.

Leszállt az est. A fájó pillanat magához láncol,

az éjben számtalan apró láng ragyogva táncol.

A tisztességes betegségek kora

A tisztességes betegségek kora ím lejárt,

ők az ősidők óta gyakoriak voltak,

de mostanra a boltjuk bezárt.

Számtalan féle alakban riogattak minket,

időszakonként erősebbnek tűntek,

nem árultak sohasem giccset.

Bárki kaphatott agyvérzést, netán rákot,

gyomorfekély gyötörhette naponta,

megtöltve ezekkel a zsákot.

Ott voltak az infarktusok is a polcokon,

az agydaganat is nőhetett ám vígan,

kifogva oly sok orvoson.

A hasnyálmirigy sem volt rest, az biztos,

művészi szintre fejlődött az időben,

bár a receptje az máig titkos.

Léprepedés, epekő, májgyulladások sora,

örömteli vastagbélrák, s a családja,

nem hagytak cserben soha.

Megannyi betegség és milliónyi áldozat,

a körforgásban mindenre akadt vevő,

s nem vitt el senkit a kárhozat.

Mára hírmondó sem igen maradt belőlük,

boltjuk kiürült, a polcokon csak por,

a süketnéma sem hall felőlük.

Utolsó barátjuk az influenza még hörgött,

mikor reá tört az új ellenség, Ármány,

ki kivégezte, s közben pörgött.

Pörgette a szablyáját az emberiség fölött,

kajánul vigyorgott, nagynak látszott,

mégis eltörpült az elődei mögött.

Azonban pénzes szponzorok támogatták,

gyengeségét végzetesnek feltüntetve,

jellemzőit hazugul válogatták.

Ő el is hitte, hogy hatalmas istenné vált,

a hírét hallva is rettegték a halandók,

hírneve már a galaxisban járt.

Jelenleg is töretlenül halad a célja felé,

nem lassíthatják szabályok, s gátak,

az ember térden járulhat elé.

Holott könnyen végezhetnének is vele,

miközben gőgje mámorában fürdik,

biz lecsapható lenne a feje.

A tisztességes betegségek kora véget ért,

az emberiség visszasírja még őket,

emlékük a végtelenbe tért.

Kik már elhunytak

Kik már elhunytak, békében pihennek,

nem élték meg azt, ami zajlik,

senkit nem figyelnek.

Leélték az életüket, volt bármily nehéz,

megküzdöttek a sorssal naponta,

a múlté immár az egész.

Nem foghatják fel, hová süllyedt a világ,

hogyan tették pokollá az édent,

az alantas érdekek, s viták.

Hogyan vált hatalommá a sötétség maga,

eluralkodva a gondolatokon, elmén,

s hogyan halkult a nép szava.

Hogyan áradt az agymosás zúgó folyama,

miképpen nőt az ostobák száma,

s a részvények hozama.

Nem fogják megtudni a rokonaik sorsát

és nem ölelhetik magukhoz őket,

nem segíthetik más dolgát.

Nem lesznek becsapva hazugságok által,

nem fognak hitegetettekké válni,

nem tiporják őket lábbal.

Nem veszik el a szabadságuk maradékát,

s nem fenyegetik, zsarolják őket,

árasztva a gonosz hozadékát.

Nem lesznek beoltva a csinált vírus ellen,

nem módosíthatják a DNS-üket,

s nem állhatnak ellen.

Egykori álmaikat magukkal vitték a sírba,

ott nyugodnak az idők végezetéig,

s nem merülnek a kínba.

Kik már elhunytak, az emlékezet részei,

múló árnyak csupán az időben,

s nem kell őket félteni.

A fenyves erdők rejtekén

A fenyves erdők rejtekén, magányban,

még él egy hatalmas lény bujdokolva,

az égő sebeit nyalogatja egymagában,

s közben levegőért kapkod fuldokolva.

Számtalan igaz harcot megvívott már,

az idők során küzdött, csatázott eleget,

érzi, hogy reá egy újabb küzdelem vár,

mivel rá küldtek egy elnyomó sereget.

Igazi megbékélést nem talál tán soha,

s el akarják venni mindenét, mit lehet,

száműzni szeretnék az otthonától tova,

e gyűlölet ellen mi az, amit még tehet?

Oly sokszor fordultak hozzá a bajban,

hazudtak, hízelegtek, ígérgettek neki,

ő segített is mindig, ha érezte baj van,

nyugodalmát ősi földjén mégsem leli.

Igyekszik erejét összeszedni, de nehéz,

túl sok teher nyomja az erős szárnyait,

miközben sétál, a barlangjába is benéz,

felidézi rég elfeledett, egykori vágyait.

Az emlékek felkavarják dühét és vérét,

végül fájdalmában is összeszedi magát,

úgy dönt, hogy megvédi területe népét,

s tüzet okádva ellátja az ellenség baját.

Az idő kíméletlen

Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,

s benne elkophat a legparányibb sejt,

nyoma maradhat különféle szinteken,

ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.

Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,

ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,

rombolásával mindig sikeresen halad,

sokan nem érik meg a következő estet.

Mi az után marad, szívszorító fájdalom,

hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,

sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,

s az igazi lelki béke magára sokat várat.

Lassan belepi a feledés homálya a múltat,

az érzelmek vihara mégis tovább tombol,

a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,

nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.

A síroknál állva újraéled az emlékek sora,

jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,

szeretteinktől végleg nem válunk el soha,

újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.

Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,

az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,

falevelek hullanak alá, a remény életre kél,

egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.

Vegytiszta jövő

Az idő gigantikus mosógépben forog,

bemocskolt múltján és jelenén,

a foltok sora nagyon konok.

Nehezen mosható a történelem pora,

beivódott szövetekbe, sejtekbe,

s talán nem tűnik el soha.

A mosoda urai átmosnák a világot,

emlékeket, vágyakat, agyakat,

minden szép virágot.

Nem tűrhetik a tudást, az veszélyes,

a kilencven fok eltüntetheti,

bármilyen szeszélyes.

A mosószert nagy dózisban adagolják,

a mosnivaló nem igen számít,

a tisztaságot szavatolják.

Álmuk a vegytiszta, engedelmes jövő,

ahol nem kell többet mosni,

nincs hatalmukra törő.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31