idő Archívum - 24 / 27 oldal

Nehéz idők

Nehéz idők, s gonosz sötét idők járnak,

az emberek félnek, rettegnek,

s nyugalomra vágynak.

Félik, hogy elveszíthetik a családjukat,

felélik a kis tartalék pénzüket,

s elvesztik a barátaikat.

A gyerekeik jövőjéért aggódnak sokan,

holott már a jelenük is rémes,

s az idejük pedig rohan.

A vágyak, s álmok szerényebbé váltak,

szinte nem is léteznek újabban,

a lelkek harcban állnak.

Harcban mindenért, ami fontos nekik,

amiért képesek áldozatot hozni,

s közben önmagukat eszik.

Varászlatos szerelmek, ölelések hiánya,

s megannyi szívből jövő érzés,

keserűen kiált a világba.

Nehéz idők és sanyarú, tragikus sorsok,

kemény küzdelmek, fájdalmak,

megoldásra váró dolgok.

Kisüthetne a Nap, nyílnának a virágok,

s visszatérhetne a normális élet,

ha tenne érte minden lélek.

Hívogató tavasz

Hívogató tavasz szellője száll,

s előbújnak a növények sarjai,

az állatvilág is zsong a mezőn,

s mindenfelé láthatóak a tagjai.

Épülnek a fészkek, s az almok,

a természet irányítja a munkát,

az élet ösztöne ugyancsak erős,

növeszti a tavaszi tollat, bundát.

Ismételten itt a hívogató tavasz,

örömöt hoz, s új reményt táplál,

boldogság suhan a légben tova,

s a sors ismét más időt számlál.

Rideg idők

Rideg idők, gonosz idők járnak,

az emberek szabadulásra várnak.

Mint a foglyok be vannak zárva,

a felmentő reménysugárra várva.

A remény azonban búsan hallgat,

s mindenfelől csak rosszat hallhat.

Gyenge, s gyáva, magába roskadt,

ennyire félve még sosem kushadt.

Rideg idők, kegyetlenség, s halál,

békét az ember már nemigen talál.

Letűntek a régi korok, dicső tettek,

s mind a sötétség örök rabjai lettek.

Szelek szárnyán

Szelek szárnyán közeleg a tavasz,

s a reménytelen remény kavarog,

hideg borzongatja a szívet, lelket,

a múlt, a jelen, s a jövő is zavarog.

Fagyos erők rejtőznek a mélyben,

alaktalan torzók a fényre vágynak,

le akarják dermeszteni a rügyeket,

s a természet elpusztítására várnak.

Szelek szárnyán terjeng a homály,

s mindenhova benéz gyilkos pora,

a Nap igen lassan gyűjti az erejét,

ám végül elűzi a fájó hideget tova.

Életünk útján

Életünk útján igen sok a teher,

a legtöbb nehéz, s hamar lever.

Számtalan emlék marad reánk,

sokan gondolnak majd miránk.

Élmények ezrei élnek bennünk,

néha sejtjük mit is kell tennünk.

Máskor viszont sokat hibázunk,

lényegtelen dolgokon vitázunk.

Olykor nem látjuk, mit kellene,

s elvakíthat a csillogás kelleme.

Elvesztegetünk rengeteg napot,

s álmodunk nem kicsit, nagyot.

Vágyaink szárnyalnak az éjben,

s tovalibbennek az esti szélben.

Alkalomadtán gyávák vagyunk,

s nem hallik messze a szavunk.

Életünk útján nagyon sok a rög,

s a legtöbb a kezdetig visszalök.

Felállni a földről sohasem késő,

mielőtt eljön a pillanat, a végső.

Tönkretett életek

Tönkretett életek, széthullott családok,

s egymásra uszított emberek garmada,

értelem ellen való, elnyomó szabályok,

s mételyező mérget szétszóró armada.

Hamis illúziót tápláló, hazug emberek,

megvásárolt, s népeket irányító körök,

nem is kellenek ide immáron heckerek,

az emberi kapzsiság, s gonoszság örök.

Megtévesztés, szemfényvesztés, halál,

mindezek sajna mindennaposak lettek,

s az értelmes réteg kiutat nehezen talál

és hiábavalónak tűnnek az igazi tettek.

Az agymosás szennyes árja nem kímél,

bepiszkítja a legtisztább és legjobb utat,

megtéveszt, megmérgez, s ha kell elítél,

folytonosan egy valótlan világot mutat.

Tönkretett életek, megnyomorított idő

és lelketlen zsarnokok gyilkos uralma,

ha a gonosz győz, nem marad hírvivő,

s a gyávaságnak a pusztulás a jutalma.

Az időnek forgatagában élünk

Az időnek forgatagában élünk,

s fogolyként a rabjai vagyunk,

bármit is sugalljon eme énünk,

a sorshoz nem lehet szavunk.

Elillanó percek, s vágyott órák,

a sejtelmes érzetek kavalkádja,

a történések lám útjukat róják,

a lelket a félelem visszarántja.

Félelem a világtól, magunktól,

titkaink megóvása bármi áron,

nem menekülhetünk bajunktól,

úgy, hogy a vég ne reánk várjon.

Elszalasztott pillanatok tömege,

s megismételhetetlen tettek sora,

a világnak sehol sincsen közepe,

s álmaink törötten szállnak tova.

Meg kellett volna neki mondani,

megtenni, megkérdezni mit lehet,

a falakat egymás után lebontani,

az ember későn jön rá mit is tehet.

Kik szívünkhöz közel álltak, éltek,

többet is érdemelhettek volna talán,

soha nem tudjuk meg mitől féltek,

ők sem jutottak át csapdájuk falán.

Az emlékezet

Az emlékezet igen képlékeny dolog,

folyvást változik, amíg a Föld forog.

Van, amikor kitűnik, s élesen villan,

máskor, mint az éj, meg nem csillan.

Az első perctől röppen és szárnnyal,

s megküzd a legtöbb rejtett vággyal.

Sokszor megsérül az élet folyamán,

máskor vígan táncol a halál fogatán.

Megőrzi a számára lényeges arcokat,

s mindig megvívja a fontos harcokat.

A szerettei emlékét tárolja, míg bírja,

mikor elérzékenyül, magát el is sírja.

Él benne a történelem, s az igaz szív,

amely újra és újfent emlékezésre hív.

Magába zárja a veszteséget, a gyászt,

ahogy a szerelmet, szeretetet, s nászt.

Az emlékezet néha békésen simogat,

s egyre többször a régmúltba hívogat.

A régmúltba, hol még volt jó és szép,

melyet a gonosz sohasem téphet szét.

Addig kell szeretni

Addig kell szeretni valakit,

amíg köztünk van, amíg él,

s amíg mindennapi harcát

vívja és sok mindentől fél.

Amíg verejtékezve harcol,

hogy jobbá tegye a sorsát,

míg átölel és cirógatva hív,

bemutatva az igazi voltát.

Amíg támogat és szeretget,

saját fájdalmát elhallgatva,

s míg igazi szeretettel segít,

bánatunkat meghallgatva.

Gondok nyomják a vállát,

mégis reményt ad nekünk,

kitartásra és jóra ösztönöz,

s mindvégig itt lesz velünk.

Ám egyszer lepereg az idő,

elviszi magával a végtelen,

hiánya mérhetetlenül fájó,

a szív felfogni ezt képtelen.

Ismételten eltelt egy év

Ismételten eltelt egy év, sajna,

nehézkes volt, s igen kemény,

gyakorta nem jó és nem szép,

s mégis megmaradt a remény.

Remény arra, hogy jobb lesz,

hogy teljesülhetnek a vágyak,

a sors esetleg győztessé tesz,

s nemcsak a sóhajok szállnak.

Valóra válhatnának az álmok,

átölelne mindenkit a szeretet,

elpusztulna mindaz mi álnok,

s eztán a jó nyerné a menetet.

Életünk pillanatai elkísérnek,

szeretteink lelke bennünk él,

a sötét árnyak megkímélnek,

s nincs már oly messze a cél.

Az idő sodrát belepi a fátyol,

nem tudni hány évet tartogat,

a szerencse utolérhet bárhol,

meg kell vívnunk a harcokat.

Ismételten eltelt egy év, biza,

kegyetlen volt, gonosz, sötét,

s itt nem segíthet már az ima,

el kell fújni az ármány ködét.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31