Saját alkotásaim
Szelek szárnyán közeleg a tavasz,
s a reménytelen remény kavarog,
hideg borzongatja a szívet, lelket,
a múlt, a jelen, s a jövő is zavarog.
Fagyos erők rejtőznek a mélyben,
alaktalan torzók a fényre vágynak,
le akarják dermeszteni a rügyeket,
s a természet elpusztítására várnak.
Szelek szárnyán terjeng a homály,
s mindenhova benéz gyilkos pora,
a Nap igen lassan gyűjti az erejét,
ám végül elűzi a fájó hideget tova.
Életünk útján igen sok a teher,
a legtöbb nehéz, s hamar lever.
Számtalan emlék marad reánk,
sokan gondolnak majd miránk.
Élmények ezrei élnek bennünk,
néha sejtjük mit is kell tennünk.
Máskor viszont sokat hibázunk,
lényegtelen dolgokon vitázunk.
Olykor nem látjuk, mit kellene,
s elvakíthat a csillogás kelleme.
Elvesztegetünk rengeteg napot,
s álmodunk nem kicsit, nagyot.
Vágyaink szárnyalnak az éjben,
s tovalibbennek az esti szélben.
Alkalomadtán gyávák vagyunk,
s nem hallik messze a szavunk.
Életünk útján nagyon sok a rög,
s a legtöbb a kezdetig visszalök.
Felállni a földről sohasem késő,
mielőtt eljön a pillanat, a végső.
Tönkretett életek, széthullott családok,
s egymásra uszított emberek garmada,
értelem ellen való, elnyomó szabályok,
s mételyező mérget szétszóró armada.
Hamis illúziót tápláló, hazug emberek,
megvásárolt, s népeket irányító körök,
nem is kellenek ide immáron heckerek,
az emberi kapzsiság, s gonoszság örök.
Megtévesztés, szemfényvesztés, halál,
mindezek sajna mindennaposak lettek,
s az értelmes réteg kiutat nehezen talál
és hiábavalónak tűnnek az igazi tettek.
Az agymosás szennyes árja nem kímél,
bepiszkítja a legtisztább és legjobb utat,
megtéveszt, megmérgez, s ha kell elítél,
folytonosan egy valótlan világot mutat.
Tönkretett életek, megnyomorított idő
és lelketlen zsarnokok gyilkos uralma,
ha a gonosz győz, nem marad hírvivő,
s a gyávaságnak a pusztulás a jutalma.
Az időnek forgatagában élünk,
s fogolyként a rabjai vagyunk,
bármit is sugalljon eme énünk,
a sorshoz nem lehet szavunk.
Elillanó percek, s vágyott órák,
a sejtelmes érzetek kavalkádja,
a történések lám útjukat róják,
a lelket a félelem visszarántja.
Félelem a világtól, magunktól,
titkaink megóvása bármi áron,
nem menekülhetünk bajunktól,
úgy, hogy a vég ne reánk várjon.
Elszalasztott pillanatok tömege,
s megismételhetetlen tettek sora,
a világnak sehol sincsen közepe,
s álmaink törötten szállnak tova.
Meg kellett volna neki mondani,
megtenni, megkérdezni mit lehet,
a falakat egymás után lebontani,
az ember későn jön rá mit is tehet.
Kik szívünkhöz közel álltak, éltek,
többet is érdemelhettek volna talán,
soha nem tudjuk meg mitől féltek,
ők sem jutottak át csapdájuk falán.
Az emlékezet igen képlékeny dolog,
folyvást változik, amíg a Föld forog.
Van, amikor kitűnik, s élesen villan,
máskor, mint az éj, meg nem csillan.
Az első perctől röppen és szárnnyal,
s megküzd a legtöbb rejtett vággyal.
Sokszor megsérül az élet folyamán,
máskor vígan táncol a halál fogatán.
Megőrzi a számára lényeges arcokat,
s mindig megvívja a fontos harcokat.
A szerettei emlékét tárolja, míg bírja,
mikor elérzékenyül, magát el is sírja.
Él benne a történelem, s az igaz szív,
amely újra és újfent emlékezésre hív.
Magába zárja a veszteséget, a gyászt,
ahogy a szerelmet, szeretetet, s nászt.
Az emlékezet néha békésen simogat,
s egyre többször a régmúltba hívogat.
A régmúltba, hol még volt jó és szép,
melyet a gonosz sohasem téphet szét.
Addig kell szeretni valakit,
amíg köztünk van, amíg él,
s amíg mindennapi harcát
vívja és sok mindentől fél.
Amíg verejtékezve harcol,
hogy jobbá tegye a sorsát,
míg átölel és cirógatva hív,
bemutatva az igazi voltát.
Amíg támogat és szeretget,
saját fájdalmát elhallgatva,
s míg igazi szeretettel segít,
bánatunkat meghallgatva.
Gondok nyomják a vállát,
mégis reményt ad nekünk,
kitartásra és jóra ösztönöz,
s mindvégig itt lesz velünk.
Ám egyszer lepereg az idő,
elviszi magával a végtelen,
hiánya mérhetetlenül fájó,
a szív felfogni ezt képtelen.
Ismételten eltelt egy év, sajna,
nehézkes volt, s igen kemény,
gyakorta nem jó és nem szép,
s mégis megmaradt a remény.
Remény arra, hogy jobb lesz,
hogy teljesülhetnek a vágyak,
a sors esetleg győztessé tesz,
s nemcsak a sóhajok szállnak.
Valóra válhatnának az álmok,
átölelne mindenkit a szeretet,
elpusztulna mindaz mi álnok,
s eztán a jó nyerné a menetet.
Életünk pillanatai elkísérnek,
szeretteink lelke bennünk él,
a sötét árnyak megkímélnek,
s nincs már oly messze a cél.
Az idő sodrát belepi a fátyol,
nem tudni hány évet tartogat,
a szerencse utolérhet bárhol,
meg kell vívnunk a harcokat.
Ismételten eltelt egy év, biza,
kegyetlen volt, gonosz, sötét,
s itt nem segíthet már az ima,
el kell fújni az ármány ködét.
Kihaló szeretet jellemzi e világot,
s naponta gyúlnak újabb viszályok.
Harag és gyűlölet uralja az embert,
mely nem ölel, inkább fog fegyvert.
Rettegés, félelem száll a levegőben,
pedig fekszenek elegen a temetőben.
Pánik, sunyi, alantas tervek sorozata,
minden rossznak van újabb fokozata.
A butaság sötét leple elfedi a lelket,
mely tehetetlen, s békét nem lelhet.
Sőt ki is hal nemsokára véglegesen,
még emléke sem marad névlegesen.
A magát nagyra tartó ember gyáva,
rideg lett, belül üres, ám jár a szája.
Zavaros emlékeiben magát sem érti,
s odáig jutott, hogy a valóságot kétli.
Kihaló szeretet, s könyörtelen idők,
már nem boldogok, s nem is dicsők.
Mindennek hamarosan így lesz vége,
ha a maradék értelem nem tér észre.
Száguldó idő, s viharos percek,
mindennap reánk háruló terhek,
az élet folyama zavaros, nehéz,
a szerencse ritka, olykor benéz.
Végig küzdeni kell keményen,
ez a világ túlmutat az egyénen.
Múló évek varázsa elszáll tova,
s a régi idő nem tér vissza soha.
Kopik az elme, kopnak a sejtek,
a tudás hatalma egyfajta rejtek.
Fájó ízületek, szenvesztő kínok,
sajgó emlékeket felidéző sírok.
Bántó érzetek, hanyatló álmok,
a sors fintora ugyancsak álnok.
Elhiteti a jót, a szépet, a mesét,
mégsem gyógyítja a lélek sebét.
A sebet, mely sohasem gyógyul,
becsap, hogy nem járhatsz pórul.
Holott a valóság csak köd és pára,
az igazságnak bizony nagy az ára.
Míg fiatal valaki, csupán legyint,
hiszi a természet csakis reá tekint.
Később rájön mekkorát is tévedett,
szívébe a remény vágyakat égetett.
Vágyakat, melyeket elemészt a tűz,
s amikhez érzelmi szálak sora fűz.
Azután rálát a valóság miket is rejt,
sok olyat, mit ember meg nem fejt.
Mire megfejtené késő, s már hiába,
senki nem segít és nem száll vitába.
Elbukik a gáton, s nincs benne erő,
mi maradt az kevés, biz nem nyerő.
A szív mindenkiben dobog és él,
új álmokat kergetve már nem fél.
Tudja a múltat és a végzet szavát,
elnyomni próbálja a napok zaját.
Év végén azonban új vágyat táplál,
belső órája ismét indul és számlál.
Remél, hogy minden jobb lesz vala,
végre eléri a mindenségnek a szava.
Ködös álmai valóra válását várja,
a fantáziája sehova be nem zárja.
Belső érzelmek és vágyak serege,
sajna tovább pörög az idő kereke.
Száguldó idő, amely nem várhat,
amelynek múltja sokaknak fájhat.
Tovaszáll a jövő és az álmok felé,
legvégül megérkezik a végzet elé.
Felragyogott a Remény egy napon,
elkezdett hinni valami jóban vakon.
Dobogott a szíve és repesett a lelke,
igazi önmagát azonban mégsem lelte.
Álmodott nagyot és vidáman ébredt,
a sok szépségtől, s bűbájtól elképedt.
Úgy érezte végre neki kedvez az élet,
sajnos az álma csalódással ért véget.
Becsapottan, s megbántottan morgott,
a teste dühében izzadságban csorgott.
Tudta lejárt az idő, a vágyaknak vége,
marad a kín, amíg meg nem hal végre.
