harc Archívum - 7 / 13 oldal - Kiss Gyula versei

Harc nélkül feladni

Harc nélkül feladni, s elfogadni a halálos véget,

és küzdelem nélkül fejet hajtani a gonosznak,

az élet nem érhet ennyire ocsmány véget.

Mindazok, kik az élet színpadán nem harcolnak,

azt gondolva, hogy így megmenekülhetnek,

jót, igazán érdemeset soha nem alkotnak.

Hiába dugják a fejüket a homok alá igen sokan,

és hiába nem akarják elhinni a valóságot,

az önbecsapásból jó bizony nem fogan.

A sors nem kegyelmez és nem fog megkímélni,

nem bocsájtja meg az árulást, a hazugságokat,

s a bűntudat a halálig fog majd elkísérni.

Harc nélkül feladni nagy ostobaság, hiábavaló,

és felesleges az önámítás valamennyi fajtája,

valójában senki, sohasem feláldozható.

A széthúzás bolygóján

A széthúzás bolygóján mindennaposak a harcok,

területért küzdenek a királyságok, koronáért,

és igen gyakorta kerülnek elő a kardok.

Az ellentétek folyamatosak, a békére nincs esély,

hol az egyik, hol pedig a másik uralkodó győz,

s e bolygón teljesen megszokott a veszély.

Rengetegen hullottak már el a véres csaták során,

némelyik haderő túlontúl lassan indult rohamra,

a másik pedig átgondolatlanul, s igen korán.

Egy napon a sötétből előretört egy gyilkos sereg,

mi az útjában állt, azt elpusztította kegyetlenül,

s nem menekült előle sem felnőtt, sem gyerek.

Célja e gonosz erőnek a totális hatalom, s a világ,

összeültek a királyok megbeszélni a helyzetet,

és bizony nem voltak felhőtlenek a viták.

Azonban végül döntöttek, tudták más út nincsen,

különben valamennyiük kiirtásra fog kerülni,

és nem marakodhatnak tovább a kincsen.

A sátáni erő ügyesen igyekezett megosztani őket,

uszított, lefizetett és aljas árulókat alkalmazott,

s nagyon könnyen levágatta a királyi főket.

A széthúzás bolygóján ellenállás kezdődött végre,

s az uralkodók összefogtak az egyezség szerint,

így sem ők, sem népük nem kényszerült térdre.

Eljött az idő

Eljött az idő az összefogásra és egymás segítésére,

a nézetkülönbségek megbeszélésére, de hamar,

s elindulni a család, a barátok megsegítésére.

A gyengék támogatására, a gyerekek megvédésére,

s a küzdelemre, együtt minden rendes emberrel,

és a saját, vagy mások hibáinak elnézésére.

Ideje vállvetve felsorakozni az igaz ügyek mellett,

s nem hátrálni, mert mindenki élete múlhat rajta,

ilyen módon harcolni még sohasem kellett.

Eljött az idő, s talán soha nem lesz már több esély,

hiszen a létünkre törnek a sötétség gonosz erői,

és mindegy, hogy ki mit hisz, óriási a veszély.

A vár védői

A vár védői immáron két éve állják a a sarat,

s az életükért küzdenek minden percben,

különben egyikük sem lesz szabad.

Az ellenség páncélján egy halálfej vigyorog,

a pajzsuk alapszíne fekete, s rajta a sátán,

mely öntelten és tébolyultan vicsorog.

Hatalmas ágyúkkal tüzelnek éjjel és nappal,

nem hagynak pihenést a fáradt védőknek,

kik nem küzdöttek még ekkora haddal.

Bevetnek minden fortélyt, hogy győzzenek,

ármányt, átkot, felbérelt boszorkányokat,

s szentül hiszik, ők lesznek a győztesek.

Árulókat mindig találnak és fizetnek nekik,

s azok igyekeznek megosztani a védőket,

sajna sok hiszékeny a csapdájukba esik.

Emiatt nagyon nehéz a bátor hazafiak dolga,

a vállukon viszik a becsapottak terheit is,

s rajtuk áll, vagy bukik mindőjük sorsa.

A gonosz támadó erők lassan már fáradnak,

fogytán a lőszerük és mindent bevetnek,

immár a teljes tűzerejükkel támadnak.

A vár védői erőn felül teljesítenek a harcban,

küzdenek a családjukért, a gyermekeikért,

s erejük a szívükben van, nem a falban.

A Remény harca

A Remény harca mindig is az embereket szolgálta,

az idők elejétől őket lelkesítette és bátorította,

s nem hagyott senkit egyedül a sorsára.

Küzdött az életükért, a családjukért, sokat segített,

a gondokból, a nehézségekből, a fájdalomból,

és a kudarcból is igen sok erőt merített.

Vitézül csatázott minden korban és minden időben,

s nem adta még meg magát soha, semmikor,

s nem is szándékozik a közelgő jövőben.

Most azonban elképzelhetetlen gonosszal csatázik,

aki valamennyi emberi lélekre halált akar hozni,

s a pici babákra is kíméletlenül vadászik.

A Remény harca nem volt még ennyire kegyetlen,

ám felöltötte a páncélját és felcsatolta a kardját,

s érzi, hogy igenis győzhet most, a jelenben.

Most dől el a jövő

Most dől el a jövő, ebben a következő néhány évben,

és a döntésektől nagyon sok függ, maga a létezés,

a fény győz, vagy a halál fog aratni az éjben.

Harc nélkül a válasz egyértelmű, mindenkinek vége,

s aki netán kegy folytán rabszolgaként megmarad,

az is csupán remegve mer felnézni a kék égre.

Senki semmit nem birtokolhat és jogai nem lesznek,

állatként az otthonába lesz majd örökre bezárva,

a sírján nem lesz név, rá virágot nem tesznek.

Most dől el a jövő, s az ismert világ romjaira hullhat,

azok, kik ezt tették az emberiséggel, meglakolnak,

s a felelősségre vonás elől, el egy sem bújhat.

Élni, vagy meghalni

Élni, vagy meghalni, ez a legfontosabb kérdés,

és napjaink borzalmas zsarnoksága idején,

az átmenet a halálba nem lehet békés.

Hatalmas méreteket öltött a sötétség, a gonosz,

a megrettent emberi tömegek csodára várnak,

s mindegyikükre vár egy lezárt doboz.

A lezárt doboz neve koporsó, kiút onnan nincs,

ami még reménykedésre adhat csekély okot,

a megmaradt értelem, ami nagy kincs.

Még az állatok is harcolnak saját kis életükért,

s ha kell, meg is halnak a küzdelmek során,

ám megtesznek mindent a kölykeikért.

Az emberek pedig gyáván várnak és lapulnak,

nem tudnak hinni a saját szemeiknek sem,

s egyszerűen semmiből nem okulnak.

Élni, vagy meghalni, nagyon szorongat az idő,

össze kell fogni mindenkinek, de gyorsan,

különben nem marad a jövőre hírvivő.

Egy igaz ember

Egy igaz ember nem alkuszik meg soha,

s nem irányítható és nem is zsarolható,

s nem adja a lelkét az ördögnek oda.

Nem hagyja levenni magát a valós útról,

és kitart a végsőkig, harcol önmagáért,

s nem feledkezik meg a szép múltról.

Számára fontos a becsület, s a tisztesség,

segít az elesetteken, s a szegényeken,

és nem hiszi magáról, hogy istenség.

Akármit megtesz az igazságért, s a jóért,

kiáll akkor is, ha már nincsen remény,

és képes küzdeni egy kedves szóért.

Egy igaz ember nem mond le az elveiről,

biz nem megvesztegethető semmikor,

s nem lebeszélhető a jó terveiről.

Hol marad az ész?

Hol marad az ész a vészterhes gondok közepette,

miért nem mutatkozik, hogyan lapulhat sunyin,

s miért ijeszti meg annyira a vég közeledte?

Miképpen hagyhatja magára a harcban az embert,

mi lehet az oka a gyávaságának és a félelmének,

s miféle okból hagyja elbukni, amit kedvelt?

Hogyan fordult szembe a szeretteivel, a családdal,

a baráti köreivel, a szerelmeivel és a világgal,

ahelyett, hogy leszámolt volna a galáddal?

Hol marad az ész, mikor a létnek a vége közeleg,

ennyire visszafejlődött volna az idők folyamán,

s reszketve majd az idők végéig kesereg?

A sarokba szorított vad

A sarokba szorított vad küzdelemre kényszerül,

legyen nagy méretű, vagy csupán aprócska,

a saját leölését nem nézheti tétlenül.

Amikor nincs hová hátrálni, s nem marad esély,

s kiutat a szorult helyzetéből nem igen talál,

akkor a harc maradhat a végső remény.

Vesztenivaló nélkül teljes erejéből tud küzdeni,

s ha sérülések és csapások érik is, nem érzi,

a nyomorult életéért vérben fog fürdeni.

Az ellenség vérében, amelyik gyötri és kínozza,

amelyik végleg el szeretné tüntetni a Földről,

és amely egész életében csak kínozta.

A sarokba szorított vad bőszen, vadul tör előre,

s összes erejét bevetve, élet-halál csatát vív,

és a végén a gyötrője menekül előle.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31