Saját alkotásaim
Az erősödő sötétben valahol fény csillan,
igaz, még alig látható és túlontúl kicsi,
a szél is támadja, el mégsem illan.
Szépen erősödik a lángja, s reményt kelt,
akinek szerencséje van, az rá is lelhet,
s érezni fogja, talált egy biztató jelt.
Az erősödő sötétben gyilkos vihar készül,
a fény azonban növekszik, s dacol vele,
míg el nem űzi a sötétséget végül.
Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,
akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,
s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.
Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,
a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,
s tudatosul bennünk a gigászi harca.
Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,
a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,
amely mindig adós maradt a válasszal.
Felderengenek az együtt megélt vidám percek,
az ugratások, a számára fontos események,
és az óhajtott, végül megvalósult tervek.
Minderre azonban túl későn gondol az ember,
amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,
s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.
Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,
erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,
mindig velünk fekszik és velünk kél.
Többet ér a világ, mintsem hagyjuk elvérezni,
és hagyjuk kiölni a lelkünket, a szívünket,
a sors munkáját nekünk kell elvégezni!
Nem várhatjuk, hogy majd mások megoldják,
s nem nézhetjük a szeretteink elpusztítását,
és azt sem, hogy az értelmet megfojtsák!
Nem tűrhetjük, hogy mindenünket elvegyék,
s mindent, amiért vért izzadva dolgoztunk,
a hazug senkik önmaguknak eltegyék!
Ne nézzük tétlenül a szabadságunk eltiprását,
a jogaink teljes megsemmisítését örökre,
és a vágyaink, álmaink megtiprását!
Többet ér a világ, mintsem a gonosznak adjuk,
amely örökre börtönbe akarja zárni a fényt,
s vele együtt minket is, ha hagyjuk!
Az éjszaka csillagai békésen ragyognak az égen,
fényük milliárdnyi éve utazik a galaxisban,
s vonzzák az emberi szemeket az éjben.
A fantázia különféle alakzatokat képzel belőlük,
érdekesebbé, misztikusabbá téve a napokat,
s számtalan történet, mese szól felőlük.
Az éjszaka csillagai megragadják a szívet, lelket,
ezüstös csillogásuk romantikára ösztönöz,
s alattuk sok ember boldogságra lelhet.
Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,
a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,
s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.
Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,
elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,
és messzire hessegetve a keserédes múltat.
Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,
az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,
s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.
A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,
s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,
és megérinti az elmúlásnak a selyme.
Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,
nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,
s nem engedi a rosszat sohasem vissza.
Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,
békében élhetne az emberiség egymással,
s bizony feleslegesek lennének a viták.
A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,
minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,
és onnantól bizony már nincs odább.
Felragyogott a Nap, s a fák ágai rügybe borulnak,
vidám madárének hallatszik kint a szabadban,
s a viharfelhők ma a messzeségbe vonulnak.
Apró virágok bontják ki a szirmaikat és virulnak,
varászlatos illatuk messze száll a szellők hátán,
s a szerelmes párok egymáshoz simulnak.
Ez a nap különleges és ezt minden nő tudja, érzi,
hevesebben dobban a szívük, s elképzelik azt,
milyen is lehet örök boldogságban élni.
Egy olyan világban, ahol a kedvesség nem ritka,
és a figyelmesség nem különleges kiváltság,
a szeretet pedig őszinte, igazi, s tiszta.
Hol az elismerés természetes, a sok munka után,
s hol az érzelmek valódiak, a vágyak tüzesek,
és nem maradnak hamis álmok csupán.
Felragyogott a Nap és fénye beragyogja az eget,
apró gyémántként csillog a harmatcseppeken,
a Nőnap most igazán különleges lehet.
Örök éj fenyeget, ha végleg leszáll a sötét,
s az értelem nem érti meg a bölcsek kövét.
Mikorra a fény ereje túlontúl meggyengül,
eme világ biztonsága halálosan megrendül.
Örök éj pusztítja el a létet, s annak nyomát,
hihetetlen erővel törli el az emberek korát.
Ellene csak a fény erejének táplálása segít,
ami erőt a tiszta, igaz lelkek erejéből merít.
Ahol a sötétség uralkodik, ott a fény csak rab,
csupán elnyomott, eltiport, s megalázott,
és soha igazi szabadságot nem kap.
A börtönében nagyon szenved, nőnek a kínjai,
a fájdalom izzóan égeti és elsorvasztja,
s körötte a rendes emberek sírjai.
Ahol a sötétség uralkodik, az igazság elbukott,
s a reménynek a legapróbb esélye sincs,
az élet, mint olyan, végleg megbukott.
Élet, vagy halál, megmaradás, vagy a végzet,
ezeket a kérdéseket folyvást éli meg a képzet.
Szenvedés, netán öröm, sírás, esetleg nevetés,
szép idők, sanyarú sorsok és azután a temetés.
Állandóan vívódó lelkek és kavargó érzelmek,
biztos tudás, elszánt akarat, s tétova vélelmek.
Őszinte szeretet, s igaz ölelés, érdekek nélkül,
mindezektől az emberek élete biza megszépül.
Élet, vagy halál, tudás, netán hipnotikus álom,
a tiszta igazság, vagy a rabigában tartó járom.
Az örök sötétség, avagy az életet jelentő fény,
ezen a világon sok a kérdés és ez bizony tény.
