félelem Archívum - 23 / 25 oldal

Az időnek forgatagában élünk

Az időnek forgatagában élünk,

s fogolyként a rabjai vagyunk,

bármit is sugalljon eme énünk,

a sorshoz nem lehet szavunk.

Elillanó percek, s vágyott órák,

a sejtelmes érzetek kavalkádja,

a történések lám útjukat róják,

a lelket a félelem visszarántja.

Félelem a világtól, magunktól,

titkaink megóvása bármi áron,

nem menekülhetünk bajunktól,

úgy, hogy a vég ne reánk várjon.

Elszalasztott pillanatok tömege,

s megismételhetetlen tettek sora,

a világnak sehol sincsen közepe,

s álmaink törötten szállnak tova.

Meg kellett volna neki mondani,

megtenni, megkérdezni mit lehet,

a falakat egymás után lebontani,

az ember későn jön rá mit is tehet.

Kik szívünkhöz közel álltak, éltek,

többet is érdemelhettek volna talán,

soha nem tudjuk meg mitől féltek,

ők sem jutottak át csapdájuk falán.

Mély álomban

Mély álomban szundítanak az állatok,

olyankor nem éreznek félelmet,

sem fájdalmat, sem bánatot.

Nem látják, hogy körülöttük mi folyik,

nem reagálnak, s nem érzékelik,

az álmuk mégis elfogyik.

Már ők sem ugyanazok álmok nélkül,

csupán szőrös, s tollas élőlények,

sokuk bármitől megrémül.

Megrémülnek a szellőtől és az esőtől,

felborzolva a szőrüket, s tollukat,

rettegnek mindenféle erőtől.

Attól is, melyet legyőzhetnének simán,

amely nagynak láttatja önmagát,

de valójában hitvány, silány.

Mély álomban maradva le lesznek ölve,

kizsigerelik majd mindannyiukat,

s meg lesznek sütve és főzve.

Ha idejében magukhoz térnének végre,

az álmok nélküli világban küzdve,

nem kerülnének hűtőbe, jégre.

Beborult az ég

Beborult az ég és vihar készül,

a vihartól mindenki megrémül.

Ömleni kezd a szennynek árja,

mely az embert a lakásba zárja.

Bezárja és onnan kijönni nehéz,

s bizony félelmetes ez az egész.

Eldugulnak a legjobb csatornák,

melyek eme áradatot lehordnák.

A sötét folyam elzárja a világot

és elmossa valamennyi virágot.

Mocskot, s piszkot hagy hátra,

megváltozik a környék már ma.

Beborult az ég, s még villámlik,

a pocsolyák tükrében csillámlik.

Mire a Nap újra kisüt már késő,

a pusztítás miatt alig marad élő.

Nehéz volt

Nehéz volt ez az idei év, s kemény,

örömökben biz ugyancsak szegény.

Be voltunk zárva, mint aljas rabok

és eközben elsuhantak lám a napok.

A napok amelyeket elvettek tőlünk,

s remélték nem hallanak mifelőlünk.

Rettegésben tartottak éjjel, s nappal,

félelmet gerjesztettek tűzzel, vassal.

Tönkretettek életeket és családokat,

elhidegítettek rokonokat, barátokat.

Igyekeztek kiölni az értelem javát,

s elnémítani a valós igazság szavát.

Arctalanná tettek minket maszkkal,

szembeszálltak reménnyel, s daccal.

Hazugságok folyama ömlött reánk,

melynek áradata önmagához leránt.

Nehéz volt ez az év, de ne adjuk fel,

hiszen akkor lelkünk békét nem lel!

Reménykedjünk, hogy jobb is lehet,

s a sok rossz tovább így nem mehet!

Kihaló szeretet

Kihaló szeretet jellemzi e világot,

s naponta gyúlnak újabb viszályok.

Harag és gyűlölet uralja az embert,

mely nem ölel, inkább fog fegyvert.

Rettegés, félelem száll a levegőben,

pedig fekszenek elegen a temetőben.

Pánik, sunyi, alantas tervek sorozata,

minden rossznak van újabb fokozata.

A butaság sötét leple elfedi a lelket,

mely tehetetlen, s békét nem lelhet.

Sőt ki is hal nemsokára véglegesen,

még emléke sem marad névlegesen.

A magát nagyra tartó ember gyáva,

rideg lett, belül üres, ám jár a szája.

Zavaros emlékeiben magát sem érti,

s odáig jutott, hogy a valóságot kétli.

Kihaló szeretet, s könyörtelen idők,

már nem boldogok, s nem is dicsők.

Mindennek hamarosan így lesz vége,

ha a maradék értelem nem tér észre.

Az élet ösztöne

Az élet ösztöne úgy tűnik, kihalt,

mai világunkban nem kelt vihart.

Kihalóban az értelem maradéka,

s mindez az agymosás hozadéka.

Nem áll ki a család a rokonaiért,

nem harcol a szülő a gyerekeiért.

Nem óvja a barát a régi barátját,

s nem védelmezi önnön családját.

Lassan mindenki feladja önmagát

és ha kell megtagadja a földanyát.

Az emberi faj mindent megtagad,

úgyis, ha a szíve ebbe beleszakad.

Félelem és rettegés tölti be a teret,

mindez pánikhoz, s halálhoz vezet.

Levegőt venni is tilos lesz hamar,

ez az egész élet ugyancsak fanyar.

Az élet ösztöne biz el lett nyomva,

s a végzet nagyon előre lett hozva.

Ki nem idomul, koporsóban végzi,

akkor is, ha netán mindezeket kétli.

Arctalan lelkek

Arctalan lelkek róják az utat,

amely a végzetük felé mutat.

Pánikban élnek és rettegnek,

a sötét félelemnek engednek.

Meggyötörtek és szenvednek,

s ezzel a háttérnek kedveznek.

Orcájuk helyén maszk díszlik,

s ezt mindannyian megsínylik.

Szemük lesütve, lassan pislog,

s szinte már élettelenül csillog.

Nem mernek nézni, pláne látni,

hisz a látvány nagyon fog fájni.

Nem tudják, ki a másik, ki volt,

hozzájuk annak idején ki szólt.

Nem ismerik fel a családjukat,

sem egykori, közeli barátjukat.

Nem tudják már, ki nő, ki férfi,

mindőjük a sanyarú életét félti.

Saját gyermeküket sem védik,

s a pusztulásukat tétlenül nézik.

Mást megérinteni nem mernek,

s így nyugodalmat nem lelnek.

A szellő elől is riadtan bújnak,

ezzel teret engednek a búnak.

Ölelésről szó sem lehet többé,

szerelmük láttán válnak köddé.

Füttyszóra vackukba vonulnak

és a kihalás szélére szorulnak.

Remélik, hogy a szérum segít,

beadva biz a biztonságba repít.

Ezzel maguknak is hazudnak,

ám mást mondanak hazugnak.

Arctalan lelkek róják az utat,

a sors egykori énjükben kutat.

Sajnos csak ürességet találhat,

s így átadhatja őket a halálnak.

Zűrzavaros világban élünk

Zűrzavaros világban élünk,

s oly sok mindentől félünk.

Kilátástalan pillanatok árja,

mindenki a szerencsét várja.

Azonban nem jön, nem akar,

sokat életünkben nem zavar.

Ne számítson rá soha senki,

a reményt a kétely körbelengi.

Álomvilág köde reánk települ

és szürke napjainkkal elegyül.

Azonban senkit nem visz előre,

érezzük semmi nem lesz belőle.

Mégis biztat, küzdelemre hív,

újra, s újból megdobban a szív.

A lélek húrjain játssza a dalát,

s talán megnyerhetjük a csatát.

A vágóhídra hajtva

A vágóhídra hajtva, vonul a sok marha,

szomorú szemekkel bólogatnak,

s hiszik, ez a karma.

Egymást tapossák, rengetegen vannak,

faruk, fejük koccan a másiknak,

helyet ki nem hagynak.

Búsan bőgnek, patáik alatt száll a por,

néha-néha egymásba öklelnek,

s olyankor fellazul a sor.

A pásztorok biz röhögnek a markukba,

már előre dörzsölik a tenyerüket,

bűzt kapva az arcukba.

Kutyáik végzik el a munkájuk nehezét,

tépik, marják a marhák combját,

betöltve a korbács szerepét.

A balgatag csorda mindezt tétlenül tűri,

pedig vannak köztük borjak is,

mindőjüket a félelem fűti.

Fűti, hiszen párolog a csatakos szőrük,

ha nem állnak hamar ellent,

ki lesz cserzve a bőrük.

Kitörhetnének, hisz rengetegen vannak,

de mind retteg, a másikra vár,

ezért inkább meghalnak.

A néhány pásztor jól keresett a csordán,

learatták a tervük gyümölcsét,

az engedelmesség folytán.

Kutyáiknak dobtak oda néhány csontot,

azok hűen nyalták csizmáik talpát,

míg ők elosztották a koncot.

A marháknak emléke sem igen maradt,

a vágóhídra hajtva elvesztek mind,

az idő már nélkülük haladt.

Gondolatok sokasága

Gondolatok sokasága lebeg a térben,

tán kimondásra is kerülnek részben.

Legnagyobb részük a sötétben lapul,

őket az iszonyú félelem ejtette rabul.

A kudarctól való, oly rettegő félelem,

mely ellen soha nincs igazán védelem.

Biztosan a bizonytalanság, mi biztos,

a lelkekben parázsló érzelem titkos.

A szavak hazudhatnak, a száj járhat,

a testbeszéd azonban mindent áthat.

Megmutatja a valós érzést, a vágyat,

melyre csak az ölelésre váró vágyhat.

A tettek mégis sokszor csak lapulnak,

hibáikból igencsak nehezen tanulnak.

Gátlás, félénkség ereje uralja a teret,

a szív érzi, ennél sokkal jobb is lehet.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31