Saját alkotásaim
A gonosz ereje a félelemből táplálkozik,
a rettegés és a pánik a legfőbb lételeme,
velejéig romlott, kapzsi, s gyilkolni kész,
általa eltűnik a fény, s mi marad éjfekete.
A gonosz ereje kihasználja a gyávaságot,
díjazza az árulást és a hazugságok sorát,
az értelem, s az élet úgy mentheti magát,
ha végre kiáll igazáért, s dönt, ne tovább!
Kakasszó harsan, hamarosan pirkad,
a világra ismét egy újabb nap virrad.
A sötétség árnyainak elmúlt az ideje,
nekik csak éjszaka van igazán sikere.
Éjszaka tombolnak, pánikot okoznak,
mindenfelé bizarr félelmet fokoznak.
Felerősítik a babonákat és a rettegést,
s dübörgővé teszik a halk reccsenést.
Zavarják a nyugodt, pihentető álmot,
a legszebb álomból is szedik a sápot.
Sokakat ki tudnak meríteni reggelre,
s gyakorta frászt hoznak az emberre.
Kakasszó harsan, a vidék ébredezik,
s ez így fog történni biz a végletekig.
A fény tovább küzd, s nem adja fel,
miatta a sötétség hatalomra nem lel.
Milyen az az ember, aki üres lelkét eladja,
s pénzért, hatalomért a józanságot feladja?
Ki népét odadobja, mint a vágó barmokat,
s mindenáron elnémítja az igaz hangokat?
Hazugsággal hipnotizáltatja az embereket,
megfélemlít férfiakat, nőket, s gyerekeket?
Bábként kiszolgálja a gonoszok hatalmát,
ezzel is megerősítve a sötét háttér uralmát?
Milyen az az ember, aki ritkításban segít
és aki önmaga köré jellemteleneket kerít?
Kinek a becsület, s tisztesség nem számít,
s minden terhet az elszegényedőkre hárít?
A szabadságtól elzárva ím rettegésben tart,
a mérget beadatva a megmentő címre hajt?
Megfoszt a jogoktól, így tud előre haladni,
vajon hogy tudhat ilyetén ember maradni?
Összefogás nélkül nehéz lesz győzni,
s a gonosz ellenséget ilyetén lefőzni.
A széthúzás kizárólag nekik kedvez,
s ármányuk jó kis halotti tort rendez.
A széthúzás megkönnyíti a dolgukat,
erővel befolyásolnak emberi sorsokat.
Hazugság árad a nap minden percében,
s élő nem szerepel a sötétség tervében.
Vagyis szerepel, de azok ők maguk,
hisz a háttérből irányít hamis szavuk.
Bábjaik hűen teljesítik a parancsot,
állandóan kongatják a hamis harangot.
Hipnotizálják a gyenge emberi agyat,
s ki magánál van arra dobálják a sarat.
A folytonos félelem, s a rettegés a cél,
különben a hitvány pénzéhez nem fér.
Összefogás nélkül lesújthat a végzet,
s megszűnik e Földön a legtöbb élet.
Örök sötétségbe borulhat az eddigi lét,
most az egész világ sorsa maga a tét.
Virágfalva lakói egykor békében éltek,
változatosan virítottak a dús rét fölött,
mindegyikük boldog volt, s nem féltek,
lágyan hajladozhattak a fűfélék között.
Tulipánok, rózsák, s apró réti virágok,
orgonák, íriszek és jácintok sokasága,
megnyugtatónak látták mind a világot,
valamennyinek megvolt a szobatársa.
Mindőjük örömmel élte meg a napjait,
váltakozva pompáztak népük területén,
szerették fajtársaik kicsinyeit, nagyjait,
s nem esett csorba semelyik becsületén.
Időről időre érte őket a napfény, az eső,
csodásan fejlődtek a természet ölében,
számukra ez a szabadság volt a nyerő,
s népszerűek voltak a rovarok körében.
Ellátták őket sok virágporral, nektárral,
s azok pedig segítették megporzásukat,
nem vetélkedhettek soha becsvággyal,
s Virágfalván meglelték boldogságukat.
Ám az idillnek vége szakadt egy napon,
viharfelhők gyűltek föléjük, s zuhogott,
cipőtalpak taposták népüket, de nagyon,
a talaj alól mérgező kotyvalék zubogott.
Emberi hangok gúnyos vihogása hallott,
s gonosz szavaik kiirtásukról beszéltek,
letépésük meglehetősen gyorsan zajlott,
hisz gyilkosaik csöppet sem henyéltek.
Gyönyörű szirmaikat a sárba taposták,
s ugráltak kis utódaik fejlődő csapatán,
száraikat eltörték, darabokra vagdosták,
növényi vérük folyt ősi földjük talaján.
Virágfalva lakói biza riadtan rettegtek,
látták, hogy kegyetlen végüket akarják,
összefogtak és immáron nem engedtek,
végül aljas eltipróikat végleg elzavarták.
Az időnek forgatagában élünk,
s fogolyként a rabjai vagyunk,
bármit is sugalljon eme énünk,
a sorshoz nem lehet szavunk.
Elillanó percek, s vágyott órák,
a sejtelmes érzetek kavalkádja,
a történések lám útjukat róják,
a lelket a félelem visszarántja.
Félelem a világtól, magunktól,
titkaink megóvása bármi áron,
nem menekülhetünk bajunktól,
úgy, hogy a vég ne reánk várjon.
Elszalasztott pillanatok tömege,
s megismételhetetlen tettek sora,
a világnak sehol sincsen közepe,
s álmaink törötten szállnak tova.
Meg kellett volna neki mondani,
megtenni, megkérdezni mit lehet,
a falakat egymás után lebontani,
az ember későn jön rá mit is tehet.
Kik szívünkhöz közel álltak, éltek,
többet is érdemelhettek volna talán,
soha nem tudjuk meg mitől féltek,
ők sem jutottak át csapdájuk falán.
Mély álomban szundítanak az állatok,
olyankor nem éreznek félelmet,
sem fájdalmat, sem bánatot.
Nem látják, hogy körülöttük mi folyik,
nem reagálnak, s nem érzékelik,
az álmuk mégis elfogyik.
Már ők sem ugyanazok álmok nélkül,
csupán szőrös, s tollas élőlények,
sokuk bármitől megrémül.
Megrémülnek a szellőtől és az esőtől,
felborzolva a szőrüket, s tollukat,
rettegnek mindenféle erőtől.
Attól is, melyet legyőzhetnének simán,
amely nagynak láttatja önmagát,
de valójában hitvány, silány.
Mély álomban maradva le lesznek ölve,
kizsigerelik majd mindannyiukat,
s meg lesznek sütve és főzve.
Ha idejében magukhoz térnének végre,
az álmok nélküli világban küzdve,
nem kerülnének hűtőbe, jégre.
Beborult az ég és vihar készül,
a vihartól mindenki megrémül.
Ömleni kezd a szennynek árja,
mely az embert a lakásba zárja.
Bezárja és onnan kijönni nehéz,
s bizony félelmetes ez az egész.
Eldugulnak a legjobb csatornák,
melyek eme áradatot lehordnák.
A sötét folyam elzárja a világot
és elmossa valamennyi virágot.
Mocskot, s piszkot hagy hátra,
megváltozik a környék már ma.
Beborult az ég, s még villámlik,
a pocsolyák tükrében csillámlik.
Mire a Nap újra kisüt már késő,
a pusztítás miatt alig marad élő.
Nehéz volt ez az idei év, s kemény,
örömökben biz ugyancsak szegény.
Be voltunk zárva, mint aljas rabok
és eközben elsuhantak lám a napok.
A napok amelyeket elvettek tőlünk,
s remélték nem hallanak mifelőlünk.
Rettegésben tartottak éjjel, s nappal,
félelmet gerjesztettek tűzzel, vassal.
Tönkretettek életeket és családokat,
elhidegítettek rokonokat, barátokat.
Igyekeztek kiölni az értelem javát,
s elnémítani a valós igazság szavát.
Arctalanná tettek minket maszkkal,
szembeszálltak reménnyel, s daccal.
Hazugságok folyama ömlött reánk,
melynek áradata önmagához leránt.
Nehéz volt ez az év, de ne adjuk fel,
hiszen akkor lelkünk békét nem lel!
Reménykedjünk, hogy jobb is lehet,
s a sok rossz tovább így nem mehet!
Kihaló szeretet jellemzi e világot,
s naponta gyúlnak újabb viszályok.
Harag és gyűlölet uralja az embert,
mely nem ölel, inkább fog fegyvert.
Rettegés, félelem száll a levegőben,
pedig fekszenek elegen a temetőben.
Pánik, sunyi, alantas tervek sorozata,
minden rossznak van újabb fokozata.
A butaság sötét leple elfedi a lelket,
mely tehetetlen, s békét nem lelhet.
Sőt ki is hal nemsokára véglegesen,
még emléke sem marad névlegesen.
A magát nagyra tartó ember gyáva,
rideg lett, belül üres, ám jár a szája.
Zavaros emlékeiben magát sem érti,
s odáig jutott, hogy a valóságot kétli.
Kihaló szeretet, s könyörtelen idők,
már nem boldogok, s nem is dicsők.
Mindennek hamarosan így lesz vége,
ha a maradék értelem nem tér észre.
