Saját alkotásaim
Ki nem mondott szavak, s belül perzselő szenvedély,
amíg a lélekben viharként dúlnak az érzelmek,
addig a bizonytalanság ereje nem csekély.
Ki nem mondott szavak, tüzes vágyak és szép álmok,
kellemes képzelgések szállnak az óhajok útján,
míg el nem oltják a fennen lobogó lángot.
A zene és a tánc bizony nagyon jót tesz a léleknek,
felszabadítja a mindennapi terhek súlya alól,
mivel a szívbe örömteli percek érkeznek.
A zene és a tánc érzéseket fejez ki, s izzó vágyakat,
hihetetlen erőt tud kölcsönözni az embernek,
egy időre elfeledtetve a kínzó árnyakat.
A lelkek mélyén megbújnak a legtitkosabb vágyak,
és olyan érzelmek,amelyek ott is maradnak,
pedig mind a nyílt felszínre vágynak.
A lelkek mélyén megbújnak a remények, az álmok,
és mint a hamu alatt lapuló tűz, úgy izzanak,
mielőtt egyszer felcsapnak a lángok.
Mint csillogó gyémánt, mely tündöklően szórja a fényét,
úgy képes ragyogni a tiszta, mély és igazi szeretet,
miközben átjárja az emberek szívét, s lényét.
Mint csillogó gyémánt, melynél nemesebb ékkő nincsen,
és melynek az értéke örök, olyan a valódi szeretet,
őszinte érzés, amelyben értékhatár sincsen.
Amíg meg tudnak osztani minket, addig övéké a nyerés,
övéké, a sötét, sátánista rend szolgáié, a gonoszé,
és ami marad a világnak, az nagyon is kevés.
A megszokott életet el kívánják törölni végleg és hamar,
nem tűrhetik a józanságot, az erkölcsöt, az értelmet,
s mindaz, amit hagynának, az nagyon fanyar.
A régi reményteli idők elköszöntek, a homályba vesztek,
manapság az elmebaj az úr, a hagyományok tiprása,
s a pusztítás terén e körök, sosem voltak restek.
Amíg meg tudnak osztani minket, addig esélyünk nincs,
csakis összefogva és egymással karöltve győzhetünk,
a szeretet, s a szív, e harcban nagyon nagy kincs.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s annyit szenvedünk,
gyakorta nagyon bizonytalanokká tudunk válni,
és legtöbbször csupán álmokat kergetünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s dobogtatja szívünk,
megannyi lehetőség és esély suhan el előttünk,
amiket észre sem véve, túl sokat veszítünk.
Az emberi lélek igen érzékeny, mindig a szépre vágyik,
és mindig a jóról álmodik, az igaz érzésekről,
miközben gyakorta kerülgeti a pánik.
Pánikol a kudarctól, a csalódástól és attól, hogy veszít,
a félelemtől, a veszteségektől, a kihívásoktól,
s eközben a tudásból keveset merít.
Az emberi lélek igen érzékeny, sokszor szeretetre éhes,
nagyon áhítja a cirógatást és mégis tart tőle,
ha kitárulkozna, többre lenne képes.
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos, s a maga álma,
a maga tervei, elképzelései, a saját szerettei,
a saját érzelmei és önmaga izzó vágya.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos és a maga élete,
önnön fájdalmai, szenvedései, kínzó bánata,
ám legvégül mindenkit utolér a végzete.
