Saját alkotásaim
A lelkekben lapuló remények a szabadulásukra várnak,
olyan régóta emésztődnek odabent, a biztonságban,
s csak az embereken múlik, hogy mikor szállnak.
Mikor szállnak és mikor váltják be gazdáik szép álmait,
mikor teljesítik mindazt, amiért létrejöttek egykor,
s miképpen nyitják ki a vágyak csodás szárnyait.
A lelkekben lapuló remények izgulnak, készülve az útra,
kissé feszengenek ugyan, ám nagyon is bizakodnak,
és hiszik, hogy fátylat tudnak borítani a múltra.
Szomorú a szívem, ahogy most a temetőt járom,
a lelkem tele van emlékekkel, gondolatokkal,
és eközben a szeretteim sírköveit látom.
Lágyan cirógat a napfény, amíg némán haladok,
érzelmek sokasága tör fel a szívem mélyéről,
és egy ideig biztosan szomorú maradok.
Amíg nézem a mécsesekben pislogó apró lángot,
elképzelem, milyen lenne, ha ők még élnének,
és együtt járhatnánk a szilveszteri táncot.
Szomorú a szívem, hisz lassan mind elmegyünk,
elbúcsúzunk sorban, ki hangosan, ki halkan,
és a végtelenben egyesül a szellemünk.
A szív akkor repes, amikor igazán boldog az ember,
amikor a lelke békességgel és örömmel telített,
s ezt szeretné még átélni, nem is egyszer.
A szív akkor repes, amikor az igaz szeretetet átérzi,
és olyan érzelmek cirógatják, amikről álmodott,
s eme pillanatot igyekszik odaadással átélni.
Szavak értelem nélkül, beszélgetés fásultan, unottan,
megjátszott érzelmek és elhazudott érzések,
károkozás, lélek nélkül, s nyugodtan.
Szavak értelem nélkül, hideg tekintet, s rideg szeretet,
megkeseredett édes élet, pusztító, sötét világ,
nem hagyják begyógyulni a fájó sebeket.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör a valódi, igazi énje,
a természetes önmaga, minden hibájával együtt,
és hiába reméli, hogy más ezt nem veszi észre.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör ami a lelkében van,
ami legbelül rejlik, amit a szíve titkolni szeretne,
és ez ellen nincs orvosság, sem semmiféle tan.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör a fájdalom, a bánat,
a keserűség, a csalódottság érzése, az izzó harag,
és a reménytelenség, amely véglegessé válhat.
Vannak, akiknek a mások fájdalma kéjes öröm,
és a mások szenvedését boldogsággal nézik,
ám egyszer a sors nékik is visszaköszön.
Vannak, akiknek minden rossz, semmi nem jó,
örök frusztráltságukat másokon vezetik le,
s számukra a világ is csak fájdalmas szó.
A sors bőven osztja a csapásokat, jut mindenkinek,
sokan nem kérnének belőle, mégis megkapják,
és ez meg is viseli az embereket érzelmileg.
A sors sokkal szűkmarkúbb a szeretettel és a jóval,
a kedvességgel, a megértéssel, a figyelemmel,
az öleléssel, a becsülettel, s az igaz szóval.
A sors bőven osztja a pofonokat, a kudarcok sorát,
a csalódásokat, a félelmeket, a szomorúságot,
és nem lehet eltüntetni mindezek nyomát.
Ki nem mondott szavak, s belül perzselő szenvedély,
amíg a lélekben viharként dúlnak az érzelmek,
addig a bizonytalanság ereje nem csekély.
Ki nem mondott szavak, tüzes vágyak és szép álmok,
kellemes képzelgések szállnak az óhajok útján,
míg el nem oltják a fennen lobogó lángot.
A zene és a tánc bizony nagyon jót tesz a léleknek,
felszabadítja a mindennapi terhek súlya alól,
mivel a szívbe örömteli percek érkeznek.
A zene és a tánc érzéseket fejez ki, s izzó vágyakat,
hihetetlen erőt tud kölcsönözni az embernek,
egy időre elfeledtetve a kínzó árnyakat.
A lelkek mélyén megbújnak a legtitkosabb vágyak,
és olyan érzelmek,amelyek ott is maradnak,
pedig mind a nyílt felszínre vágynak.
A lelkek mélyén megbújnak a remények, az álmok,
és mint a hamu alatt lapuló tűz, úgy izzanak,
mielőtt egyszer felcsapnak a lángok.
