Saját alkotásaim
Lobbanó tűz, izzó parázs,
mámorító selymes varázs.
Simító kezek és lágy szellő,
bódulat, mely éppen kellő.
Csillogó szemek, piros arc,
állandóan folyó örök harc.
A lélek húrjain játszó szív,
csábos erővel magához hív.
Érzelmi mámor hevít belül,
ezt semmi nem írhatja felül.
Csodás percek, s kéjes éjek,
többen álomvilágban élnek.
Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,
s benne elkophat a legparányibb sejt,
nyoma maradhat különféle szinteken,
ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.
Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,
ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,
rombolásával mindig sikeresen halad,
sokan nem érik meg a következő estet.
Mi az után marad, szívszorító fájdalom,
hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,
sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,
s az igazi lelki béke magára sokat várat.
Lassan belepi a feledés homálya a múltat,
az érzelmek vihara mégis tovább tombol,
a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,
nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.
A síroknál állva újraéled az emlékek sora,
jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,
szeretteinktől végleg nem válunk el soha,
újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.
Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,
az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,
falevelek hullanak alá, a remény életre kél,
egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.
Életünk fájó csalódások sora,
nem bízhatunk meg senkiben,
a fájdalom nem múlik el soha,
létünk elhamvad a semmiben.
Tehetünk bármit, nem számít,
az igazság gaz módon lapul,
a háttér fénye csupán elámít,
tetteinket sosem véve alapul.
Küzdhetünk becsülettel, bátran,
elismerve nem leszünk mégsem,
mindezt beláthatják ugyan páran,
tesznek valamit ellene? Kétlem.
Meggyalázva fekszik a lelkünk,
a jó szándék olykor balul sül el,
így nem sikerülhet békét lelnünk,
énünk nyugodalmat sohasem lel.
Gondolatok sokasága lebeg a térben,
tán kimondásra is kerülnek részben.
Legnagyobb részük a sötétben lapul,
őket az iszonyú félelem ejtette rabul.
A kudarctól való, oly rettegő félelem,
mely ellen soha nincs igazán védelem.
Biztosan a bizonytalanság, mi biztos,
a lelkekben parázsló érzelem titkos.
A szavak hazudhatnak, a száj járhat,
a testbeszéd azonban mindent áthat.
Megmutatja a valós érzést, a vágyat,
melyre csak az ölelésre váró vágyhat.
A tettek mégis sokszor csak lapulnak,
hibáikból igencsak nehezen tanulnak.
Gátlás, félénkség ereje uralja a teret,
a szív érzi, ennél sokkal jobb is lehet.
Vágtat az Óhaj szelek szárnyán,
Ő nem egy akármilyen látvány.
Álomvilág övezi a hosszú útján,
sokat rágódik jelenén és múltján.
Szeretne szeretni, de olyan nehéz,
reméli a boldogság hozzá is benéz.
Félénk és gátlásos, egy igazi jellem,
nem téveszti meg a bűbáj és kellem.
Őszinte érzelmekre vágyik legbelül,
olyanokra miket igazán megbecsül.
A sors sohasem volt kíméletes vele,
szíve mégis igaz szeretettel van tele.
Nyugodt percek, s vidám órák,
a Vágyak a hosszú utakat róják.
Megbotlanak olykor és leülnek,
ám hamar újfent nekifeszülnek.
Nem hagyják lerázni magukat,
messziről hallatják a szavukat.
Hangjukat viszi a szél az éjben,
úsznak borban, sörben, kéjben.
Egyszer célhoz érnek, remélik,
komolyan hiszik, hogy megélik.
Álmuk közel is kerül a valóhoz,
semmi közük nincs a csalóhoz.
Az Élet a csaló. Homályba vezet.
Szakadékba visz, ahol csak lehet.
Szabadjára ereszt sok-sok árnyat,
nem állíthat meg minden Vágyat.
Szerelem. Mi is? Hormonzavar csupán.
Az ember áll, álmodozik, s bámul sután.
Minden szép és jó a szeme előtt látszik,
észre sem veszi, a valóság csupán játszik.
Rózsaszínű köd száll le, mérhetetlen erő,
az egyén úgy érzi, csakis ő lehet a nyerő.
Nem érdekli semmi, csak a szeretet lény,
álmait, s vágyait erőteljesen elönti a fény.
Becsapja önmagát, sötétbe vész minden,
már soha senki nem tudja elvinni innen.
Maga sem hiszi, de az érzékei alszanak,
a cselekedetei az értelem ellen vallanak.
Egyszer csak tisztul a látása, ébred a való,
fájdalmasan, kínjában veszti fejét a csaló.
A szerelem lángja kihal, tüze erejét veszti,
a becsapott embert a fájdalom felébreszti.
Jó a világ, amelyben rengeteg a szegény,
s melyben elhal a legcsekélyebb remény,
ahol sorsok szállnak a tömény semmibe,
igaz embereket nem vesznek semmibe?
Amelyben a gazdag réteg javakban dúskál,
a becsületes ember csupán lefelé csúszkál,
az igazságtalanság mindig titkolja a valót,
a hitványság folyton jutalmazza a csalót?
A szeretet haraggá és izzó gyűlöletté válik,
az élet a rászorultakkal kegyetlenül bánik,
ahol érzelmek múlnak el semmivé válva,
csupán a legerősebbek maradhatnak állva?
Hol családok mennek a végletekig tönkre,
mikor már nincs pénz egy kiszáradt rönkre,
chemtraillel permetezik a még élő világot,
könnyedén eltaposva a megmaradt virágot?
Meg nem értés kíséri a nap minden percét,
a védtelenekre hárítják az emberiség terhét,
bemocskolják a kristálytiszta vizű patakot,
egymásra dobálva a legmocskosabb salakot?
Túlszaporodják az egyre szűkebbé váló teret,
a kegyetlenség a legvégső pusztuláshoz vezet?
Nos jó a világ? Döntse el mindenki magában!
Amennyiben van rá ideje számtalan bajában!
Hangzatos szavak, csekély értékű
sekélyes tettek, önámítás, s szívet
erősen tartó és marcangoló bánat,
a becsapottság igen nagyon fájhat.
Vágyak tüze, lelket melegítő álom,
csodás pillanatok, finom érintések,
sebzett vadként elharapott szavak,
a sértettséget sziklaként védő falak.
Kudarcként megélt tévedések sora,
elpárolgó felszálló rózsaszínű köd,
bizonyosság, hogy az élet kemény,
mégis felébredhet újfent a remény.
Ember gondolkodj, s ne add fel még,
hiszen jól tudod, a világ milyen szép!
Van benne fájdalom, de öröm is elég,
hinned kell, az Élet nem hagy el még.
Gondolj rá, mikor bölcsődben ringtál,
s édesanyád melléből anyatejet szívtál!
Majd iskolába jártál hosszú éveken át,
szereztél barátokat, láttál virágot, fát.
Felnőttél és kezedbe vehetted a sorsod,
érezted, hogy sokkal több lett a dolgod.
Szerelmes lettél, elárasztott az érzelem,
olykor biz háttérbe szorult az értelem.
Családot alapítottál, jöttek a gyerekek,
s szétáradt lelkedben a szülői szeretet.
Igyekeztél elkerülni a rossz dolgokat,
s szebbé, boldogabbá tenni a sorsodat.
Mérlegeld életed, ne csábítson a Halál!
Amíg velem vagy, Ő reád nehezen talál.
(Élet)
