érzelmek Archívum - 23 / 27 oldal

Gondolatok sokasága

Gondolatok sokasága lebeg a térben,

tán kimondásra is kerülnek részben.

Legnagyobb részük a sötétben lapul,

őket az iszonyú félelem ejtette rabul.

A kudarctól való, oly rettegő félelem,

mely ellen soha nincs igazán védelem.

Biztosan a bizonytalanság, mi biztos,

a lelkekben parázsló érzelem titkos.

A szavak hazudhatnak, a száj járhat,

a testbeszéd azonban mindent áthat.

Megmutatja a valós érzést, a vágyat,

melyre csak az ölelésre váró vágyhat.

A tettek mégis sokszor csak lapulnak,

hibáikból igencsak nehezen tanulnak.

Gátlás, félénkség ereje uralja a teret,

a szív érzi, ennél sokkal jobb is lehet.

Vágtat az Óhaj

Vágtat az Óhaj szelek szárnyán,

Ő nem egy akármilyen látvány.

Álomvilág övezi a hosszú útján,

sokat rágódik jelenén és múltján.

Szeretne szeretni, de olyan nehéz,

reméli a boldogság hozzá is benéz.

Félénk és gátlásos, egy igazi jellem,

nem téveszti meg a bűbáj és kellem.

Őszinte érzelmekre vágyik legbelül,

olyanokra miket igazán megbecsül.

A sors sohasem volt kíméletes vele,

szíve mégis igaz szeretettel van tele.

Vágyak útja

Nyugodt percek, s vidám órák,

a Vágyak a hosszú utakat róják.

Megbotlanak olykor és leülnek,

ám hamar újfent nekifeszülnek.

Nem hagyják lerázni magukat,

messziről hallatják a szavukat.

Hangjukat viszi a szél az éjben,

úsznak borban, sörben, kéjben.

Egyszer célhoz érnek, remélik,

komolyan hiszik, hogy megélik.

Álmuk közel is kerül a valóhoz,

semmi közük nincs a csalóhoz.

Az Élet a csaló. Homályba vezet.

Szakadékba visz, ahol csak lehet.

Szabadjára ereszt sok-sok árnyat,

nem állíthat meg minden Vágyat.

Szerelem

Szerelem. Mi is? Hormonzavar csupán.

Az ember áll, álmodozik, s bámul sután.

Minden szép és jó a szeme előtt látszik,

észre sem veszi, a valóság csupán játszik.

Rózsaszínű köd száll le, mérhetetlen erő,

az egyén úgy érzi, csakis ő lehet a nyerő.

Nem érdekli semmi, csak a szeretet lény,

álmait, s vágyait erőteljesen elönti a fény.

Becsapja önmagát, sötétbe vész minden,

már soha senki nem tudja elvinni innen.

Maga sem hiszi, de az érzékei alszanak,

a cselekedetei az értelem ellen vallanak.

Egyszer csak tisztul a látása, ébred a való,

fájdalmasan, kínjában veszti fejét a csaló.

A szerelem lángja kihal, tüze erejét veszti,

a becsapott embert a fájdalom felébreszti.

Jó a világ?

Jó a világ, amelyben rengeteg a szegény,

s melyben elhal a legcsekélyebb remény,

ahol sorsok szállnak a tömény semmibe,

igaz embereket nem vesznek semmibe?

Amelyben a gazdag réteg javakban dúskál,

a becsületes ember csupán lefelé csúszkál,

az igazságtalanság mindig titkolja a valót,

a hitványság folyton jutalmazza a csalót?

A szeretet haraggá és izzó gyűlöletté válik,

az élet a rászorultakkal kegyetlenül bánik,

ahol érzelmek múlnak el semmivé válva,

csupán a legerősebbek maradhatnak állva?

Hol családok mennek a végletekig tönkre,

mikor már nincs pénz egy kiszáradt rönkre,

chemtraillel permetezik a még élő világot,

könnyedén eltaposva a megmaradt virágot?

Meg nem értés kíséri a nap minden percét,

a védtelenekre hárítják az emberiség terhét,

bemocskolják a kristálytiszta vizű patakot,

egymásra dobálva a legmocskosabb salakot?

Túlszaporodják az egyre szűkebbé váló teret,

a kegyetlenség a legvégső pusztuláshoz vezet?

Nos jó a világ? Döntse el mindenki magában!

Amennyiben van rá ideje számtalan bajában!

Hangzatos szavak

Hangzatos szavak, csekély értékű

sekélyes tettek, önámítás, s szívet

erősen tartó és marcangoló bánat,

a becsapottság igen nagyon fájhat.

Vágyak tüze, lelket melegítő álom,

csodás pillanatok, finom érintések,

sebzett vadként elharapott szavak,

a sértettséget sziklaként védő falak.

Kudarcként megélt tévedések sora,

elpárolgó felszálló rózsaszínű köd,

bizonyosság, hogy az élet kemény,

mégis felébredhet újfent a remény.

Az élet mégis szép

Ember gondolkodj, s ne add fel még,

hiszen jól tudod, a világ milyen szép!

Van benne fájdalom, de öröm is elég,

hinned kell, az Élet nem hagy el még.

Gondolj rá, mikor bölcsődben ringtál,

s édesanyád melléből anyatejet szívtál!

Majd iskolába jártál hosszú éveken át,

szereztél barátokat, láttál virágot, fát.

Felnőttél és kezedbe vehetted a sorsod,

érezted, hogy sokkal több lett a dolgod.

Szerelmes lettél, elárasztott az érzelem,

olykor biz háttérbe szorult az értelem.

Családot alapítottál, jöttek a gyerekek,

s szétáradt lelkedben a szülői szeretet.

Igyekeztél elkerülni a rossz dolgokat,

s szebbé, boldogabbá tenni a sorsodat.

Mérlegeld életed, ne csábítson a Halál!

Amíg velem vagy, Ő reád nehezen talál.

(Élet)

Érzelmi tenger

Szeretet, csalódás, fájdalom,

őszinteség, félelem, szánalom.

Reménykedés, öröm, s bánat,

kudarc, mely igen soká fájhat.

Hűtlenség, bizalom és kétely,

mérgez a harag, mint a métely.

Irigység, rosszindulat, ármány,

őrjöng a düh, akár egy sárkány.

Szerelem, vágyakozás, mámor,

a jókedv, derű, csupán vándor.

Öntelt gőg, konokság, alázat,

a hitványság maga a gyalázat.

Érzelmek sokasága kavarog,

az időben viharként zavarog.

Tengerként hullámzik tova,

míg élünk nem lesz vége soha.

Az élet útja

Az élet útja rögös, fájdalmas,

a legtöbbször igen szánalmas.

Eleinte kacagás, vidám órák,

mindenfelé varázslatos rózsák.

Később gyarapszik az értelem,

a tudás vágya maga a végtelen.

Idővel feltárja az összes kaput,

semmivé foszlatva a léha tabut.

Ám nem áll meg, többet akar,

a valóság gyakran igen fanyar.

Egészség, erő, bizalom és hit,

mindenki a remény felé nyit.

Azonban telnek a hosszú évek,

elhalványulnak az esti fények.

Velük együtt hal a fájó végtelen,

az átalakulás sokszor vértelen.

Mi marad, elkopás, kín és bánat,

a sors végül az elmúlásnak átad.

Feltárul az örök nyugalom hona,

honnan nem lesz visszatérés soha.

Fájó érzések

Lenyugodni készül az őszi Nap,

sugarai beragyogják a völgyet,

minden vöröses színezetet kap,

rovarok zsongják körül a tölgyet.

Szomorú leány üldögél a padon,

könnycseppek áztatják az arcát,

elvesztette a szívét egy napon,

azóta vívja reménytelen harcát.

Megbántotta azt, ki őt szerette,

kinek ő volt a csillaga az égen,

nem érti, ezt hogyan is tehette,

ezen rágódik minden egyes éjen.

Játszotta a közömböst, a rideget,

nem mutatott érdeklődést iránta,

morcoskodott és adta a hideget,

pedig épp az ellenkezőjét kívánta.

Elüldözte magától a fiút messzire,

az sértve a távolba menekült előle,

sajnálja már amit tett, de mennyire,

azóta semmi hírt nem hallott felőle.

Későn jött rá, hogy szívből szereti,

nélküle semmi sem ugyanaz már,

mondaná neki, ám sajnos nem teheti,

hiszen fogalma sincs merre is jár.

Érzésekkel játszani nem szabad soha,

örökre elveszhet a szép, a jó, a varázs,

az álomképek fájón elszállhatnak tova,

ami marad, az csupán a kínzó parázs.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31