Saját alkotásaim
Életünk pillanatképek sora,
melyek nem tűnnek el soha.
Emlékek porát idézi a múlt,
bármilyen hosszúra is nyúlt.
Érzelmek sokasága kavarog,
cseles útvesztőként kanyarog.
Jó, rossz, szeretet, vagy bánat,
az elmúlás oly nagyon fájhat.
Szeretteink szívünkben élnek,
már nem szenvednek, s félnek.
Szempilláik zárva maradnak,
a végső honuk felé haladnak.
Szomorú gyász tölti be a teret,
sötét fátylán átlátni sem lehet.
Gyertya lángol a homályban,
s ellobban a végtelen honában.
A csalódás tengerén vihar tombol,
mindent mi útjába áll le is rombol.
Pusztító haragja nem kímél senkit,
nyomában az élet sem talál semmit.
Halott hamvak hevernek szerteszét,
senki nem élte túl a bosszú tengerét.
Gyilkos dühe felemésztette a világot,
elpusztítva valamennyi szép virágot.
Nyoma veszett minden érzelemnek,
látszata sem maradt az értelemnek.
Sötétségbe borult az ég, s villámlott,
a haragos habokon a Nap csillámlott.
Mégis maradt valami a felszín alatt,
a mélyben új remény csirája fakadt.
Miután elpárolgott a gonoszság vize,
újra dobogni kezdett a remény szíve.
Igazi szeretet nélkül más lesz a világ,
szomorúan bontja szirmait sok virág.
Egész életünk sora gondokkal telített,
nincs olyan, aki semmit nem veszített.
Érzelmek vihara, zűrzavaros vágyak,
elfojtott szerelmek, s rég kihűlt ágyak.
Az igazi szeretet megismer, s elfogad,
az idők végéig színtisztán megmarad.
Ötvennyolc éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad nem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna bármi,
sosem szerettem várni,
senkire, semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltottam fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne éppen elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincs,
a becsületem biz nagy kincs.
Nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
bezzeg kivennék részüket a jóból.
Semmit nekik!
Ki mások fájdalmának örül,
előbb nézzen a saját háza táján körül.
Silány-hitvány!
Az egész népet tanítanám,
ó, Én drága Magyar hazám.
Hív a szív!
Nem érti egymást az ember,
háborogva dúl, mint a tenger.
Nem érti a szülő a gyerekét,
visszafordítaná az idő kerekét.
Egy gyerek sem érti a szüleit,
szavukra nem mozdítja a füleit.
Nem igazán érti az idős a fiatalt,
pedig együtt arathatnak diadalt.
Nem érti meg a fiatal az időset,
holott karöltve alkothatnak ütőset.
Nem értik meg a férfiak a nőket,
csupán találgatva ajnározzák őket.
A nők sem értik meg a férfi nemet,
a veszekedés, vita jóra sosem vezet.
A másikat soha nem érti meg senki,
okoskodva próbálnak valamit tenni.
Közben a világ a vég felé rohan,
bizony ezt nem ismerik fel sokan.
Ha a meg nem értés táptalajra talál,
útját nem állhatja más, csak a halál.
Mikor meglátunk valakit,
éreznünk kellene valamit.
Legtöbbször jön a semmi,
hamar el kell innen menni.
Van szépség, van csáberő,
hiányzik az igazi vonzerő.
A külcsín ürességet rejthet,
a beszéd sivár lelket sejtet.
A lélek szépsége a varázs,
megégethet, mint a parázs.
Rabul ejti a szívet, s lángol,
örök időkig bennünk táncol.
Remeg a kezünk, ha látjuk,
a találkozást nagyon várjuk.
Róla álmodunk minden éjjel,
vívódunk a vággyal, s kéjjel.
Az igazi önmagáért szeretjük,
találkozunk vele, ha tehetjük.
Csillagként ontja reánk fényét,
átadva nekünk az egész lényét.
Érzelmek tengerén gyakori a vihar,
sérelmek, jogos, vagy jogtalan vita,
a sors kegyetlensége sohasem fukar
alábecsülni ez erejét igen nagy hiba.
Csalódások, fájdalmak, rögös utak,
sötét árnyak kísérik az életet végig,
akadnak bátor hősök, gyáva nyulak,
az igazságot tisztességtelenül mérik.
Ugyanakkor létezik szeretet és béke,
öröm, ragaszkodás, bizalom és vágy,
az álmokat feladni nem szabad mégse,
a lélek néha rideg, máskor pedig lágy.
Elszalasztott pillanatok, kései bánat,
fájó sóhajok, ki nem mondott szavak,
a remény magára gyakran sokat várat,
s közben homályba vesznek a nyarak.
Kárba veszett ábrándok, dobbanó szív,
magunkhoz ölelni csak az élőket lehet,
a végtelen ereje minket is magához hív,
ez ellen sajnos soha, senki nem tehet.
Addig kell szeretni, amíg nem lesz késő,
kimondani, vannak kik fontosak nekünk,
meglehet tetteink között az lesz a végső,
a szeretet ne szálljon majd a sírba velünk!
Patakként csordogál a tiszta szeretet,
őszinte lángja szívből, erősen táncol,
messzire száll, mint az őszi levelek,
célhoz érkezhet bármikor és bárhol.
Nem pusztíthatja el semmiféle vihar,
bíbor tüze erős, a lélek ereje táplálja,
nem nőheti be sem moha, sem muhar,
perceit az idők végezetéig számlálja.
Felhők szárnyán szabadon szárnyal,
gyémántként csillog tündöklő fénye,
megharcol a leggonoszabb homállyal,
miközben kristálytiszta marad lénye.
Más érzelmek nem érnek fel vele soha,
azok csupán megtévesztő szeszélyek,
emléküket bármely szellő elfújja tova,
a szavak helyett az érzések beszélnek.
Az élet kemény, bánattal teli,
békéjét szinte senki nem leli.
Drámák, fájdalmak, bánatok,
így teltek el egész századok.
Érzelmi káosz, kemény napok,
szomorú lelkek és kietlen jajok.
A valóság sokszor nagyon fájó,
rengeteg ember szeretetre váró.
Hiszékenyen áltatják magukat,
másokra fogják önnön bajukat.
Nem bírják az igazság szavát,
örökre elvesztik az életük javát.
Maguknak sem ismerik be soha,
a becsületük régen elszállt tova.
Végül szembesülnek magukkal,
nem bírnak el a saját bajukkal.
Csöndben és félszegen remélnek,
miközben az álmaikon henyélnek.
Változásra képtelenek maradnak,
előre csak igen nehezen haladnak.
Elmúlt idők, történések sora,
melyek nem felejtődnek soha.
Érzések, kapcsolatok, vágyak,
a szerelmek is múlttá válnak.
A csalódás leple betölti a teret,
a jövő hív, ennél szebb is lehet.
Homályba vész a zavaros múlt,
bármennyire is hosszúra nyúlt.
Eltemetett szavak, bántó tettek,
mind önmagunk árnyaivá lettek.
Félve piruló, tűzben égő vágy,
a sors néha simulékonyan lágy.
Titkolva titkolt érzelmi mámor,
eltűnhet gyorsan, mint a kámfor.
Ám maradhat is, ha a szív szeret,
ha érzi, a másikért valamit tehet.
