Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,
oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,
és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.
Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,
nem válogatott, s bármit elfogyasztott,
és folyvást újabb, friss étkekre várt.
Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,
sosem tartott attól, ami meg nem történt,
s attól sem, hogy az álla felkoppan.
Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,
s közölték vele, attól kezdve az az övék,
és igényt formáltak minden zöldjére.
Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,
ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,
s a mérgező szavaiknak végül felült.
Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,
és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,
s kerülje el a Földi létet jó messzire.
Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,
rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,
és elhitte, ezen változtatni képtelen.
Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,
semmit nem hagytak neki, csak önmagát,
s onnantól minden a végzetéről szólt.
Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,
nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,
s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.
