Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

 

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

 

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

 

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

 

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

 

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

 

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

 

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

 

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

disznó, farkas le, házi disznó-4125919.jpg

Viharfelhők gyűlnek

Viharfelhők gyűlnek ismét, erősek, s nagyobbak,

itt van az ősz, hamarosan lesújtanak a világra,

s nem maradnak utánuk, csak halottak.

 

Mindenfelé a tetemek jelzik majd a viharok útját,

szétvert életek, szétrombolt házak és kertek,

s a rombolás eltakaríthatja a világ múltját.

 

Múlt nélkül a jelen sem ugyanaz, s jövő nem lesz,

örök sötétségbe borulhat ez a gyönyörű Föld,

ha a megmaradt élet ez ellen nem tesz.

 

Viharfelhők gyűlnek, a háttérből fúj a halál szele,

vannak azonban még menedékhelyek néhol,

amelyek egy kis reménnyel vannak tele.

lightning gb4334d7fc 1280

Az élet olyan rövid

Az élet olyan rövid, s annyira gyorsan elmúlik,

mindenkire másképpen sújt le majd a sors,

van kinél a szenvedés nagyon elnyúlik.

 

Vannak, akikért hirtelen, váratlanul jön a halál,

mások évekig kínlódnak, szenvednek sokat,

és biz megnyugvást egyikük sem talál.

 

Mindenki önmaga cipeli saját terheit a vállain,

van aki retteg, s félelemben telnek napjai,

ám képtelen túllépni a saját gátjain.

 

Megannyi pillanat vész el az idő forgatagában,

soha vissza nem térő lehetőségek, álmok,

mind eltűnnek a végzet zűrzavarában.

 

Az élet olyan rövid és ki kellene használni jól,

szeretetre, ölelésre, örömre és boldogságra,

az életnek a sava-borsa pont erről szól.

embrace gb20384b83 1280

Elhaló remények

Elhaló remények járják a végzet kegyetlen útját,

megtörten és félelemmel telve bandukolnak,

amíg fel nem fedik önmaguk múltját.

 

A múltat, amely sok örömmel boldogította őket,

s általuk vidámabbak lettek az órák, a napok,

segítségük felvidított férfiakat, nőket.

 

Az élet nehéz terhei és percei könnyebbé váltak,

amikor felcsillantak új szerelmek, s vágyak,

s mikor újfent bárányfelhők szálltak.

 

Lehetőséget és erőt adtak a nehéz napok idején,

felvillanyozták az elméket a sötétségben,

s fényt sugároztak a lelkeknek ilyetén.

 

Elhaló remények mélán bandukolnak az utakon,

talpuk alatt csikorognak a kövek, a kavicsok,

ám hiszik, az út végén ott a nyugalom.

út, napsugarak, napkelte-3478977.jpg

Ne nézzük tétlenül!

Ne nézzük tétlenül soha mindazt, ami történik,

hiszen felettünk lebeg a végzet kardja,

és a sötétség árnya örvénylik!

 

A szeretteinket ne hagyjuk magára vész idején,

mivel csak egyszer veszíthetjük el őket,

s utána nem lesz visszaút ilyetén!

 

Ha elengedjük egymás kezeit, mindig fájni fog,

ugyanis örökre égetni fog ez a tettünk,

s ezen nem segít semmiféle jog!

 

Védjük meg a gyermekeket, kik oly ártatlanok,

akikre egy szörnyű világ réme vár majd,

a gonosz lépései nem váratlanok!

 

Ne nézzük tétlenül, hogy kioltsák az életünket,

s azt tegyék velünk, amit csak akarnak,

elhozva a szörnyű végzetünket!

trees 407256 480

Csak egyszer veszíthetjük el

Csak egyszer veszíthetjük el a becsületünket,

az adott szavunkat, önnön tisztességünket,

s ezzel együtt az igaz lelkületünket.

 

Egyszer búcsúzhatunk el a szeretteink sorától,

nagyszülőktől, szülőktől, s gyermekektől,

s távolodhatunk el az igazság honától.

 

Csak egyszer veszíthetjük el a józan eszünket,

mindazt, amit szerettünk és amiért éltünk,

s ami éltetett életünk végéig bennünket.

 

Egyszer jön el értünk a halál, s többször soha,

és minden léptünk egyszeri az út porában,

mielőtt az emlékünk elszáll majd tova.

virág, szirmok, csepegtető-4161610.jpg

Hagyjuk elvenni?

Hagyjuk elvenni a megszokott, s normális életünk,

amiben érzünk, dolgozunk, s vágyakozunk,

és amit igenis van miért féltenünk?

 

Hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak gonoszul,

és hazudozzanak a nap valamennyi percében,

s hitegessenek a valótlannal konokul?

 

Tűrjük el szeretteink bántását, gyilkos mérgezését,

valamennyiünk megsemmisítését, de gyorsan,

s a sötét, nem látható erők kérkedését?

 

Nézzük el a félelemben tartást, s a pánik fokozását,

az emberszámba sem vevést és a fenyegetést,

s az ártatlan gyermekek zokogását?

 

Fogadjuk el a számunkra eltervezett pusztító véget,

s az emlékünk kitörlését az idő folyamából,

valóban ezt szánta minékünk a végzet?

 

Hagyjuk elvenni gyávaságból a maradék eszünket,

ahelyett, hogy végre küzdenénk magunkért,

s becsülettel emelhetnénk fel a fejünket?

óra, hölgyek zsebóra, idő-2133825.jpg

A magányos rózsa

A magányos rózsa egykor a szerettei körében élt,

hatalmas rózsabokrok, rózsafajták köreiben,

és e gyönyörű közegben sohasem félt.

 

Varászlatos légkör vette körül, s szépen fejlődött,

reggel harmat ébresztette, a napfény cirógatta,

langyos eső áztatta, az élete így kezdődött.

 

Igen gyorsan nőtt a rokonai és a fajtársai mellett,

s hamarosan kibontotta a színpompás szirmait,

hiányt szenvednie semmiben nem kellett.

 

Egy napon azonban megjelent a rothasztó végzet,

gyilkos mérgek permete szállt a rózsakertre,

s minden rózsafélével hamarosan végzett.

 

Mindenfelé lehullott levelek, s színtelen szirmok,

összegörnyedt rózsatövek, megégett szárak,

és folyvást csak áradtak a sötét gyilkok.

 

Az egykoron pazar rózsakert elpusztult, s kihalt,

a félelem, a rettegés felgyorsította a halálukat,

egy azonban döntött, ő bizony kitart.

 

A magányos rózsa igen erős volt és nem adta fel,

kitartóan küzdött, s nem szívta be a mérget,

érezte, ha jól harcol, győzelemre lel.

rózsa, virág, sárga rózsa-3593112.jpg

A fájdalmat eltitkolni

A fájdalmat eltitkolni sokszor bizony lehetetlen,

meg lehet próbálni, s rá is játszanak sokan,

ám végül kiderül, mindenki tehetetlen.

 

Hiába kívül a bűbájos mosoly, s a megnyerő arc,

a valóságban legbelül az érzelmek csatáznak,

hiszen az élet minden pillanata egy harc.

 

Nincs olyan ember, kit bántás még soha nem ért,

s aki mindig elérte, amit csak szeretett volna,

és könnyedén kipipálhatta a kitűzött célt.

 

Fájhat a reménytelen szerelem, a nem várt halál,

a kiszolgáltatottság, s a nincstelenség érzése,

mindebből a lélek kiutat nehezen talál.

 

Fájhat az eltitkolt igazság, s a zsarnoki kényszer,

a vágyak, az álmok megvalósíthatatlansága,

esély pedig soha nem adódik kétszer.

 

A fájdalmat eltitkolni olykor rettenetesen nehéz,

igazából tagadni hiábavaló is és értelmetlen,

szívszorító és szomorú ez az egész.

lány, portré, nő-2961978.jpg

Mi végre élünk?

Mi végre élünk, ha szabadok úgyse lehetünk,

és nem választhatjuk meg a sorsunkat,

s ez ellen túl sokat nem is tehetünk?

 

Mi értelme lehet egy ilyesfajta torz világnak,

ahol nem számít a jó, s a becsület álom,

és nincs helye az értelmes vitáknak?

 

Miféle faj az ember, amely butít, öl, gyilkol,

mely nyomorba taszít és sokat harácsol,

miközben minden valóságot titkol?

 

Hol van az értelem, hol van a szeretet lángja,

hol a bátorság, a szív és a küzdeni tudás,

mindezeket majd az utókor bánja?

 

Hová tűnt az életösztön, a kitartás, s a féltés,

mi lesz a gyermekekkel és a jövőjükkel,

feltehető még egyáltalán az a kérdés?

 

Mi végre élünk, ha elbukunk, s ha veszítünk,

volt vajon értelme egyáltalán a létünknek,

vagy hamis dicsfényben feszítünk?

könyv, olvasás, lány-690763.jpg
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.