Saját alkotásaim
Az élet fájó csalódások sora,
becsapottság, megtévesztés,
a kín nem múlik soha.
Fellobbanó érzelmek, mosoly,
a szívben zűrzavar támad,
a helyzet igen komoly.
Sebezhető lélek, bűbájos varázs,
bár kívülről kemény páncél,
belülről izzó parázs.
Rebegő pillák, áhított remény,
felkavaró érzelmi mámor,
a valóság oly kemény.
Félelem a végzetbeli árnytól,
a sors fintora ismételten
elzár majd a vágytól.
Az idő gigantikus mosógépben forog,
bemocskolt múltján és jelenén,
a foltok sora nagyon konok.
Nehezen mosható a történelem pora,
beivódott szövetekbe, sejtekbe,
s talán nem tűnik el soha.
A mosoda urai átmosnák a világot,
emlékeket, vágyakat, agyakat,
minden szép virágot.
Nem tűrhetik a tudást, az veszélyes,
a kilencven fok eltüntetheti,
bármilyen szeszélyes.
A mosószert nagy dózisban adagolják,
a mosnivaló nem igen számít,
a tisztaságot szavatolják.
Álmuk a vegytiszta, engedelmes jövő,
ahol nem kell többet mosni,
nincs hatalmukra törő.
Szépség és fájdalom, hit és remény,
az élet gyakorta biz nagyon kemény.
Megértés, szeretet, álmok, s vágyak,
a boldogság magára oly sokáig várat.
Őszinteség, unalom, harag és félelem,
fojtogató a csalódás, gyilkos a sérelem.
Keserűség, nyíltság, szomorúság, bánat,
részvétre az ember olykor hiába várhat.
Könnycsepp az arcon, s félénk mosoly,
a szem, a lélek tükre mégis oly komoly.
A lélek tengerén tomboló vihar is elül,
az érzelmek közül az öröm kerül felül.
Hegyek orma fölött repül a sas,
alant háború, éhínség és halál,
egyre gyakrabban sújt le a vas,
nem számít, hogy kit mikor talál.
Felülről szép a Föld buja zöldje,
nem látszanak a véres patakok,
egyre nagyobb a hitványak földje,
szaporodnak a gyilkos csapatok.
A gonosz határok nélkül hódít,
kizsákmányolva mindent, mi él,
mézes szavaival naponta bódít,
ármánykodása újfent erőre kél.
Hiszékenyek hajlonganak félve,
nem látják az előttük álló valót,
gyáván, s rettegve néznek félre,
holott eltiporhatnák a gaz csalót.
A sas szemei tisztán ragyognak,
miközben egyre magasabbra száll,
látja a végét a nyugodt napoknak,
bolygójára a végső pusztulás vár.
Valakit nem akkor kellene megbecsülni, amikor már nincs.
Életében kellene szeretni, elismerni, tisztelni, segíteni és
felismerni, mi volt Ő a számunkra. Egy feledhetetlen kincs.
Egy fiatal lány ébredezik a tó partján fekve,
kábán eszmél rá, hogy biz meztelen a teste.
Haja kócos, szemfestéke, rúzsa el van kenve,
nem tudja pontosan, mi is történt vele az este.
Oldalra pillant. Nem lát senkit. Üres a part.
Megerőszakolták? Teherbe esett? Attól tart.
Ruháit keresi. Szétdobálva hevernek odább.
Igyekszik magát összeszedni, indulni tovább.
A Nap lassacskán felkel. Emlékezni próbál.
Eközben gyötörten a bokrok között kószál.
Miközben sír, néhány pillanat jut az eszébe,
hogy indultak a barátnőjével tegnap az estébe.
Egy szórakozóhelyre mentek inni és táncolni,
gondolatai közben kezdi a homlokát ráncolni.
Mintha három srác tette volna nekik a szépet.
Nehezen, de megkísérli felidézni azt a képet.
Nevettek, táncoltak. A barátnője elment volna?
Dereng, attól kezdve a történet csak róla szólna.
Koktélokat ittak. Talán randidrogot tettek bele?
Az megmagyarázná, hogy bánhattak így el vele.
Most mitévő legyen? Merjen szólni otthon róla?
Akkor ezután az élete a szobafogságról szólna.
Nehogy terhes legyen! Akkor mindennek vége.
E titkot meg kell tartania, mert ettől függ a léte.
Megismerünk valakit, s szeretjük,
ezt igazán tiszta szívből tehetjük.
Ha kérné megtennénk érte bármit,
mellőznénk a napjainkból bárkit.
Lessük a vágyait, a titkos álmait,
s közben feledjük a sötét árnyait.
Bizalmasan beszélgethetünk vele,
a szívünk boldogsággal van tele.
Bájos mosollyal lenyugtat, s békít,
minden pillanatot örökre megszépít.
A bizalom igen sokat nyom a latban,
lelkünkre hamarosan bilincs kattan.
Rá vágyunk a nap összes percében,
Ő áll képzeletünk, álmaink tervében.
Ám hamarosan besötétedik felettünk,
feledjük azt, hogy egykor szerettünk.
Hazug szavak mérgezik a lelkünket,
romba taszítják valamennyi tervünket.
Gyilkos tekintet és mérgező gyűlölet,
elszállt a nemrég még oly izzó bűvölet.
Csendesen szunnyad a tűz,
hamu alatt lapul sercegve,
minden rosszat messze elűz,
s néha fellobban percekre.
Régmúlt idők hevítik lelkét,
voltak álmai, sokat lángolt,
már nem bírja a saját terhét,
gyakran a penge élén táncolt.
Számtalan eseményt megélt,
fújták sokszor a rideg szelek,
igaz és szép dolgokat remélt,
próbára tették tavaszok, telek.
Végső nyugalomba készül,
pihenni vágyik oly nagyon,
ám ha tapossák és bántják,
viharként csap le egy napon.
Egykor létrejött az értelem,
gyorsan fejlődött és remélt,
úgy tűnt, övé lesz a végtelen,
karanténba zárták szegényt.
Csalódva kínlódott magában,
a kavargó sötétségbe zárva,
gyötrődött a hazug világban,
önmaga visszatérésére várva.
Ám minél erősebben lázadt,
annál jobban szűkült a tere,
az egészbe nagyon belefáradt,
hitte, a gonosz leszámol vele.
Feltört a butaság a mélyből,
izzó lávaként ömlött a világra,
irtott, gyilkolt csupán kéjből,
halált hozott az összes virágra.
Az értelem fuldokolva harcolt,
a butaságtól szenvedett nagyon,
az idő porába emlékeket karcolt,
érezte, fellázad majd egy napon.
Nyugalomra vágyik a világ,
elege van a harcok sorából,
nem kellenek a sunyi viták,
kiábrándult a sötét korából!
Hiányzik a szeretet és a béke,
nem kell a szenny, s gyűlölet,
hagyják az embert élni végre,
térjen vissza varázs, bűvölet!
Ragyogjon újfent a megértés,
a megnyugvás, ölelések kora,
sokszor jobb lesz a megérzés,
a hamisságot űzzük el tova!
Nem hiányzik semmi, mi ártó,
a feszültség maradékából elég,
az értelemre mindez oly bántó,
az aljas réteg a pokolban elég!
Nem kell a félelem, a rettegés,
a pánikkeltés, a ketrecbe zárás,
nem kell a manipulált tettetés,
bizony nem hiányzik a bántás!
A vírus sem, a maszk sem kell,
ahogyan a hazugság sem, soha,
békességet a lelkünk akkor lel,
mikor a rossz száműzetik tova!
