Saját alkotásaim
Felcsillan a szem, megdobban a szív,
az érzelmek árja csodás kalandra hív.
Leszállóban a rózsaszínű köd elvakít,
a valóság érzésétől messzire elszakít.
Csábosan manipulál, bódító a varázsa,
időbe kerülhet, mire elmúlik a hatása.
Végre sikerül a színfalak mögé látni,
ám nem kell sárkányként tüzet okádni.
Közeleg az őszinte megismerés maga,
mindkét félnek elállhat ilyenkor a szava.
Ez az igazi próbatétel, ami igen komoly,
az elfogadáskor kiül az arcokra a mosoly.
Érzelmek vihara, szívek dobbanása,
lelkek ütközete, igazság csobbanása.
Felszálló ködök és rejtelmek varázsa,
végtelenségig izzik a remény parázsa.
Izzik, mégis mindig veszélyben a léte,
próbálkozik, ám bíz rászólnak mégse.
Ne remélj, hiszen történhet még bármi,
sohasem kellene a bizonytalant várni!
A szív azonban keményen küzd tovább,
elhessegeti a sötét gondolatokat odább.
Érzi, hogy lesz jobb, vár még rá az esély,
főképp ha szeret és soha nem lesz kevély.
Jöttek-mentek a történelmi korok,
háborúk, csaták, kudarcok, bukás,
az emberi faj sokszor igen konok,
mindig azt hitte, hogy övé a tudás.
Kegyetlen kapzsiság jellemzi őket,
bárkit elárulnak, megölnek, ha kell,
máglyára küldtek férfiakat, s nőket,
lelkük háborog, békét sohasem lel.
A politikát érdekük szerint alakítják,
s a hatalomért megtennének bármit,
állandóan a vagyonukat gyarapítják,
gyakran céljaikért feláldoznak bárkit.
Túlszaporodták a bolygót, az életteret,
s kiirtották az élővilág számtalan faját,
az ember azt hiszi, hogy bármit tehet,
mindennek mindig elveheti a legjavát.
Fogyóban az ásványi kincsek, az olaj,
bepiszkítottak az egykor tiszta vizek,
sokfelé hallatszik ágyúdörgés és robaj,
folyamatosan harcban állnak a hitek.
Ostoba eszmékért küzdenek oly sokan,
azt sem értve, hogy miről is papolnak,
még maguk sem tudják miként, hogyan,
de addig is tovább gyilkolnak, rabolnak.
Nem látják be, hogy vannak határaik,
miket túllépve a vesztükbe rohannak,
elfordulhatnak tőlük a legjobb barátaik,
terveikből jók már nem igen fogannak.
Lassan eluralkodik a féktelen gyűlölet,
a pánik, a rettegés, a félelem, a harag,
nem hat többé sem bűbáj, sem bűvölet,
csendben örülni fog az, aki megmarad.
A múlt árnyai zavarognak,
az éjszakában kavarognak.
Sok a csillag fenn az égen,
útjukat róják most az éjben.
Nyitott szemek táncot járnak,
békés megnyugvásra vágynak.
Emlékek peregnek serényen,
sebeket ejtenek, de keményen.
A sötét percei nehezen múlnak,
az álmok az ébrenlétbe fúlnak.
Egyszer csak felcsillan a remény,
legyen az bármily pici és szerény.
Végre derengeni kezd a hajnal,
végez az összes gonddal-bajjal.
Feltámad a szellő, s elszáll tova,
a múltat belepi majd az idő pora.
Zöldellő mezőkön
útra kell a remény,
s láncait próbálja
ledobni a szegény.
Küzd becsülettel,
ismerve a múltat,
tudja igen sok az,
ami rajta múlhat.
Nehéz terhet visz,
sóhajok szele kíséri,
s a sajgó szíveknek
a szabadságot ígéri.
Suhan a világ körül,
tüzet gyújt az éjben,
a lelkeket gyógyítva
száguldozik a térben.
Pihenni nincs ideje,
nem állhat le soha,
hisz akkor sokaknak
az álmát viszi tova.
Kongó utcák, üres terek,
gyötrő félelem és bánat,
egymástól rettegő felek,
a pánik éjszaka is támad.
Elhidegült barátok, család,
hóhérnak tűnő szomszédok,
a világ igen hitvány, galád,
mást kihasználó moslékok.
Rácsok nélkül is bezárt élet,
már ha annak lehet nevezni,
vírus fenyegeti most a létet,
bárkit könnyű megvezetni.
Eközben kint madárdal szól,
virágillatot fúj a szél szerte,
régóta volt a Föld ilyen jól,
e csatát a természet nyerte.
