Saját alkotásaim
Vágyakozó lelkek várnak valami szépre, s jóra,
valami emberközelire, békére, nyugalomra,
igaz ölelésre és néhány kedves szóra.
Szeretetre, szerelemre, egy igazságosabb életre,
boldogabb napokra, megvalósult álmokra,
és egészséggel teli hosszú évekre.
Vágyakozó lelkek féltik a titkaikat, s remélnek,
ha kell, teljes szívvel segítenek a bajban,
szavaik helyett a tetteik beszélnek.
Ropog a tűz a kandallóban, a lángok táncot járnak,
a szikrák vidám, pattogó hangon szálldosnak,
s a szívek felhőtlen boldogságra vágynak.
Kellemes a meleg, a szoba sarkában ott áll a fenyő,
csodás díszein megcsillannak a játékos fények,
odakint fehérbe öltözött az erdő és a mező.
Este van, a magasban csillagok milliói ragyognak,
nagy pelyhekkel ismét szállingózni kezd a hó,
s a tél állatai csendben örülnek a fagyoknak.
Ezek a szeretet napjai, mindenhol nyugalom honol,
békesség járja át a megfáradt emberi lelkeket,
s eközben kint, a szél a bokrok között kotor.
Ropog a tűz a kandallóban és megterítve az asztal,
sokféle fogás, s az arcokon örömteli mosoly,
ezen az estén senki nem törődik a faggyal.
Csendes este, szállingózó hó, s ragyogó Hold,
feltámadóban vannak a hideg, zord szelek,
és elfújják az utcákról a szürke port.
Hamarosan hófehérré válik a város és a vidék,
a közeli tó felszíne napokon belül befagy,
ám addig sok állat jár oda, hogy igyék.
Csendes este, az égen milliónyi csillag ragyog,
az élővilág szokásos téli pihenőjére készül,
és békésebben telnek most a napok.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
Az idő múlását nem lehet sokáig leplezni,
és hiábavaló valamennyi erőfeszítés,
mindig ettől kell majd szenvedni.
Hiába a smink, a púder, a plasztikai műtét,
s hiába a reménykedés és a tagadás,
bárki láthatja a sebészek művét.
Eltitkolni az igazat oly felesleges, sőt hiba,
amennyiben nem fogadnak el valakit,
azon nem segíthet semmiféle ima.
Az idő múlását megállítani biz nem lehet,
s nincs is igazán értelme, felesleges,
a sorsot kijátszani soha nem lehet.
Nem az ajándék számít, hanem az igaz szeretet,
a tiszta szív és a valódi pozitív érzelmek,
melyekből nem kaphatunk eleget.
A nyugalom, a békesség és a beteljesülő álmok,
az őszinte ölelések új erővel ruháznak fel,
s kisimulnak arcunkon a ráncok.
Nem az ajándék számít, hanem a boldog kacaj,
az örömteli pillanatok, a kellemes emlékek,
s minden szebb lesz, mint tavaly.
Más idők járnak, zordak, sokkal nehezebbek,
fárasztóbbak, kegyetlenebbek és sötétek,
melyben állandóan csak fenyegetnek.
Olyan idők, amelyben kihalnak az érzelmek,
eltompulnak az agyak, szívtelenség van,
és ahol keményen kiölik az értelmet.
Újabban a szeretet maradéka hevesen harcol,
menteni próbálja azt, ami még menthető,
miközben a hatalom gyilkol és sarcol.
Más idők járnak, a jövő koromsötétbe borul,
kegyetlen zsarnokság uralkodik a Földön,
s mindenki nyakán már a kötél szorul.
Álmok élednek újra, mikor ünnep közeledik,
legalább egy kis időre visszatér a remény,
s mindenki kevesebbet kötekedik.
Felerősödik a szeretet, a rossz hátrább vonul,
hópikék szállingóznak a fagyos estéken,
s minden hely fényözönbe borul.
Álmok élednek újra és szerelmek szövődnek,
szívek dobbannak, s cirógatnak a vágyak,
így adva újabb esélyt a jövőnek.
Szív és szeretet nélkül nagyon nehéz túlélni,
rengeteget kell szenvedni eme világban,
s mindezeken nem lehet túllépni.
A lelketlen lelkűeket ez nem igazán zavarja,
ők elfogadnak minden rosszat örömmel,
s hatalmas felettük a gonosz hatalma.
Mindennap egy újabb keserv, szörnyű teher,
és egyre fokozódó nyomás, tönkretétel,
a sötétség folyvást mérget kever.
Az emberek bizonytalanok, s némán tűrnek,
harc nélkül feladják jogaikat, az életüket,
és eközben teljesen összetörnek.
Szív és szeretet nélkül nem maradhat esély,
némi reményt csak az összefogás adhat,
hiszen egyre hatalmasabb a veszély.
Nincs idő, hallani oly sokszor a nap folyamán,
számtalan a panasz, a sirám, s a fájdalom,
mégis tömegek ülnek a végzet vonatán.
Ülnek és várnak, nem értik, mi, miért történik,
a szemük előtt zajlanak a dolgok nyíltan,
s fölöttük a sötétség vihara örvénylik.
Az értelem és az életösztön koldusként remeg,
házatlan, s hazátlan senkivé lettek téve,
s mindkettőjük a félelemtől beteg.
Nincs idő semmire, ezt mondogatják, s hiszik,
és ezen okból kifolyólag várnak a csodára,
azután ámulnak, hogy sokra nem viszik.
