december 2022 - 3 / 3 oldal - Kiss Gyula versei

Mindenki

Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,

öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,

s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.

Kiadja magát mások akaratának, kényének,

és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,

pofont adva a legbensőbb énjének.

Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,

rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,

és elősegíti a vesztét, a végzetét.

Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,

nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,

s mindenkor tagadja a szenvedését.

Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,

s hiába cirógatja meg a remény szellője,

ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.

Békésen alszik a tudat

Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,

s miközben a jóról és a szépről álmodik,

gyilkosok veszik körül az ágyát.

Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,

hiszen annyira letompította már a méreg,

hogy nem működnek az érzékei.

Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,

számtalan sebből vérzik, de nem észleli,

a hóhérok hada a halálát akarja.

Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,

mikorra feleszmélne a kábult állapotából,

már a koporsója is le van zárva.

Szeretetre volna szüksége

Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,

s valamennyi embernek ezen a Földön,

ideje lenne véget vetni a hibáknak.

Minden hibának, s minden rossznak végleg,

haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,

és békét hozni az összes népnek.

Szeretetre volna szüksége minden léleknek,

s az összes érző lénynek, amely létezik,

útját kell állni a kitervelt végzetnek.

Kigyúltak az ünnepi fények

Kigyúltak az ünnepi fények, szállingózik a hó,

fehérbe öltözött a város és a természet,

s befagyott a környékbeli tó.

Fent ragyognak a csillagok, a Hold mosolyog,

az élővilág nagyja a téli álmát alussza,

s a kéményekből füst gomolyog.

Útjára indult a szeretet, benéz minden ablakon,

megmelengeti a vágyakkal teli szíveket,

s nem távozik a holnapi hajnalon.

Kigyúltak az ünnepi fények, az élet megpihen,

béke és nyugalom árad a falak között,

s most nem dúl a harag senkiben.

Melyik ér többet

Melyik ér többet, a szabadság, vagy a rabság,

az igazi becsület, az aljas becstelenség,

a butaság, vagy a szellemi nagyság?

A tiszta, s érző szív, vagy a sötét lelketlenség,

az őszinte szeretet, a kegyetlen gyűlölet,

a pedáns rend, vagy a rendetlenség?

Egy igaz ölelés, netalán egy hatalmas pofon,

a segítőszándék, vagy a gonosz ármány,

egy vadidegen, egy közeli rokon?

Az egyéniség, jellem, vagy a jellemtelenség,

a tudás, az értelem, a mélységes üresség,

az önfeláldozás, az embertelenség?

Melyik ér többet, az élelem, vagy az éhezés,

egy kiló arany, netalán egy liter iható víz,

kiállni a jóért, vagy a szolgai térdelés?

Mi értelme az életnek

Mi értelme az életnek, ha a szomorúság rengeteg,

s alig van benne öröm, kihalóban a szeretet,

és érzéketlenekké váltak az emberek?

Mi is a jó van abban, hogy mindenki szolga lehet,

és fejet hajtva, rabként élve nyomorult életét,

szabad akaratából semmit nem tehet?

Miért is kellene küzdeni bármiért, ha értelmetlen,

ha kiölik a lelket is az emberek sokaságából,

s ha az igazság bűn, sőt kényelmetlen?

Minek a jó szándék, ha nem párosul valódi tettel,

és nagyon sokan lassan alamizsnából élnek,

s rettegve kelnek, ha csörren a vekker?

Mi értelme az életnek, mikor a sötét gonosz az úr,

és a gyűlölet hihetetlenül elterjedt a Földön,

s mindenhol az iszonyatos harag dúl?

Mindenki ideje lejár

Mindenki ideje lejár, de nem mindegy mikor,

s nem mindegy, hogy természetes úton-e,

ahogyan az sem, a lelkünkbe ki tipor.

Nem mindegy miként éltünk, s miket tettünk,

és az sem, hogyan emlékeznek majd reánk,

kik voltunk, mielőtt örökre elmentünk.

Mindenki ideje lejár, s tovaszállnak a percek,

a végtelen örvénye végleg magával ragad,

s elindulnak az ismeretlenbe a lelkek.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31