Saját alkotásaim
Vajon tényleg vár reánk a fény, az utunk végén,
s valóban tovább élhetünk egy szebb helyen,
vagy itt maradunk a sötétség mélyén?
Át tudjuk-e lépni azt a láthatatlan átjárót végül,
amelyen túljutva minden rossznak vége lesz,
és minden tragédia örökre megszépül?
Vajon tényleg vár reánk a végtelennek a békéje,
vagy mindez csupán álom és nem lehetséges,
és sohasem jutunk a kínjaink végére?
Hiába fél az ember a sötétségtől, ha tétlenül vár,
s ha nem őrzi a fényt, amely megmentheti,
akkor biz a reménye a semmibe száll.
Onnan pedig nincs visszaút, s nincs újabb esély,
a kíméletlen viharok korában elhal, ami jó,
és ami marad, az a hatalmas veszély.
Hiába fél az ember, azzal rosszat tesz magának,
s így nem menekülhet meg a végzete elől,
csupán szabad utat enged a halálnak.
Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.
Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,
egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,
ám később már a végtől félhetünk.
Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,
és semmi nem működik úgy, mint valaha,
egy fiatal persze erre csak legyint.
A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,
virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,
s mindez, az érzékenyünkre tapint.
Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,
és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,
végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.
Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,
mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,
s békességet, nyugalmat nem lel.
Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,
és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,
mert a világban az igazság erős.
Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,
míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,
s jól tudja, jót sosem szabad várni.
Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,
ám még így sem engedik visszavonulni,
s végül reá zárul a koporsó fedele.
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Szabadságra vágytak, mikor még azok voltak,
s a pockok népe állandóan tömte a hasát,
mintha nem létezne többé a holnap.
Mindent megettek, mi az étlapjukon szerepelt,
volt miből válogatni és dőzsölhettek is,
ám mindőjük egy irányba menetelt.
Igen hamar besétáltak a nekik szánt csapdába,
ott fogságba kerültek az idők végezetéig,
s a sors kesztyűt dobott a népük arcába.
Attól az időtől kezdve tömegcikk lett belőlük,
élték az immár szürke kis hétköznapjaikat,
és már alig lehetett hallani felőlük.
Megunták ezt a létet és régi életükre vágytak,
féltek, s rettegtek, de egy napon azt látták,
a zárt területük kapui, ím kitártak.
Uccu neki, roham előre, kifelé ezen kapukon,
mindenüket hátrahagyva iramodtak neki,
s meg is lepődtek önnön magukon.
Szabadságra vágytak, de élni vele nem tudtak,
képtelenekké váltak önálló tevékenységre,
s így valamennyien végleg elbuktak.
Az utolsó pillanatig történhet az életben bármi,
annyi minden megváltozhat, s jobb is lehet,
nem kell feltétlenül a reményre várni.
A sors igen csalafinta, s nagyon szeret játszani,
oly ügyesen manipulál, elrejti a saját lapjait,
közben megpróbál ártatlannak látszani.
Az utolsó pillanatig az esély felbukkan sokszor,
felbukkan, majd köddé válik, nem tér vissza,
és legvégül a végzet mindent lerombol.
Egyszer minden véget ér, ez bármikor is történjen,
elköszön majd a jó, a rossz, az öröm és a bánat,
s mind ott haladunk, a fénybe menő ösvényen.
Búcsút int a szerelem, s bőröndjét veszi a szeretet,
a vidámság még mosolyogva kacag egy jókorát,
és meghajolva köszöni, hogy velünk lehetett.
Mankóval sántikál és búcsúzik tőlünk a fájdalom,
megannyi kín, s betegség is elhagy bennünket,
mindezeket látva, szem nem marad szárazon.
Egyszer minden véget ér, lejár az esti mesék kora,
fáradt testünk otthonra talál a csillagok között,
s tudjuk, innen nem lesz visszaút már soha.
Majd egy szép napon talán lehull az a sötét lepel,
amely a szemek elől eltakarta az igazságot,
s azt is, hogy a remény a padlón hever.
Akkorra bizony nem lesz visszaút, túlontúl késő,
az esélyek elúsztak a hiszékenység tengerén,
és a küzdelmek sorában eljön a végső.
Majd egy szép napon, amikor a Nap fent ragyog,
láthatja azt a rengeteg sírhalmot a temetőkben,
amelyeket éjjelente gyászolnak a csillagok.
