Saját alkotásaim
Tűzben perzselődnek a lelkek, forró lángban égnek,
izzik bennük a vágy, az igazi szeretet után,
és gátat vetnének az örök végnek.
Tűzben perzselődnek a lelkek, s a lángjuk az égig ér,
beragyogja a világ legeldugottabb zugait is,
mielőtt eme lángokat, elfújja a szél.
Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
Az idő könyörtelen, nem lassít és nem áll meg soha,
nem mérlegel, nem sajnál, s nem is kímél,
elviszi az álmokat, a reményeket tova.
Megmutatja az igazi állapotunkat, az igazi énünket,
a fájdalmainkat, a testünk gyors elkopását,
a lelkünk sebeit és a mulandó létünket.
Az idő könyörtelen, nem érez, soha nem kegyelmez,
nem kér, nem alkuszik és nem gondolkodik,
ugyanakkor egész életünkben fegyelmez.
Fénykora után minden lény útja lefelé vezet,
és legyen az növény, állat, vagy ember,
ez ellen sajnos semmit nem tehet.
Delelőjén túl a Nap is megfárad, pihenni tér,
eleget tett, elvégezte a dolgát, feladatát,
és elvonul, ám reggel új életre kél.
A Hold hasonlóan tesz, mikor elkezd fogyni,
és a szép kerek arcából vékonyka lesz,
ám soha, de soha nem fog elkopni.
Fénykora után, élőlény erre már nem képes,
hiszen az élete percei szűkre szabottak,
és ami maradt, az biza igen véges.
Mikor a cél előtt új és újabb akadályt állítanak,
akkor se nem többre, se nem kevesebbre,
mint az ember elbukására számítanak.
Igyekeznek megtenni bármit, hogy teljesüljön,
és valóra váljon az álmuk, a megbuktatás,
csak valamilyen formában sikerüljön.
Mikor a cél előtt pengetnek az idegek hárfáján,
s ezt teszik örömmel, el sem tudják hinni,
ott állnak majd, a végzetük párkányán.
Mindennapi kihívások terhelik ezt a szép életünket,
s tesznek boldoggá minket, méghozzá nagyon,
elősegítve, azt az örömteli végzetünket.
Mindennapi kihívások okoznak csodás pillanatokat,
és számtalan gyönyört, s szeretetteli perceket,
feledtetve, ama ármányos hazugságokat.
A világ csak illúziók sokasága és nem kevesebb,
ám nem is több, olyan, mint a bűvésztrükk,
s a galaxisban itt élni a legnehezebb.
Illúzió a jóság, a szépség, a becsület, a szerelem,
a segítőszándék, az összetartás és a szeretet,
ám mindezt elleplezik oly kegyesen.
Illúziók a mindennapok is, mindaz, ahogy élünk,
s ahogyan reménykedünk egyfajta csodában,
miközben pengeélen táncol a létünk.
A világ csak illúziók sokasága, ám lehull a lepel,
s azután a mély sötétség lesz az úr a Földön,
mi eddig volt, az a vértócsában hever.
Zűrzavar és káosz uralja a mindennapok perceit,
emberek milliói rettegnek, s bizonytalanok,
közben rájuk hárítják a világ terheit.
Szemfényvesztés zajlik, a homály egyre csak nő,
nehéz átlátni a sötétség szövevényes hálóján,
amit a láthatatlan kezek sokasága sző.
Zűrzavar és káosz fojtogat mindent, főleg a létet,
s ha az emberiség nem képes magához térni,
a végzet az asztalra teszi az utolsó tétet.
Gyorsan telnek az évek és az idő sebesen suhan,
eközben elkopik az ember teste, lelke,
s ettől sokszor kétségbe zuhan.
Gyorsan telnek az évek, melyek nem túl szépek,
s bár néha akad vidámság és öröm is,
nem lehet gátat szabni a végnek.
Cudar idők járnak, s mindenfelé viharok tombolnak,
besötétedik az ég, a Nap a felhők mögé szorul,
és a villámok kegyetlenül rombolnak.
Pusztulás szele fúj és a halál szaga terjeng a légben,
irtózatos bűz árassza el a világ minden pontját,
s rettegés üti fel a fejét, a nappali éjben.
Cudar idők járnak és egyre közeledik a sötét végzet,
hihetetlen erők feszülnek egymásnak a térben,
s egyikük sem hátrál, míg nem végzett.
