rettegés Archívum - 13 / 18 oldal

Ki a temetőben fekszik

Ki a temetőben fekszik, az nyugalomban él,

már soha többé, semmikor, senkitől sem fél.

Nem uralják gonosz, sötét, zsarnoki vágyak,

s nincsenek megfigyelők, akik utána járnak.

Nem érez fájdalmat, gondok nem kínozzák,

hiszen életében oly sokszor, eleget kínozták.

Folyvást zsarolták és elnyomásban tartották,

az önfeladásba és öngyilkosságba hajtották.

Rettegésben élte le az élete utolsó szakaszát,

belebeszéltek mindenféle szörnyű nyavalyát.

Elhitették vele, hogy fertőz minden percben,

hiszen ez volt előre leírva a jótékony tervben.

Kényszer hatására beadatta magába a mérget,

ezáltal remélte, szerez még néhány szép évet.

Azonban csupán kínokat kapott, s megvetést,

és végtelennek tűnő, s iszonyatos szenvedést.

Ki a temetőben fekszik, egy békés úton halad,

emléke a szerettei szívében örökre megmarad.

Eme úton immáron nem érheti sértés, sérelem,

ami vár reá, az egy nyugodt és békés végtelen.

A szakadék szélén állva

A szakadék szélén állva és a mélybe lenézve,

oly sokaknak eszébe nem jutna az igazság,

milyen végzetesen kerültek veszélybe.

A meredély pereménél semerre nincs tovább,

kavicsok zuhannak lefelé a sötét semmibe,

itt már nincs visszaút, s nincs odább.

Egymást tipró emberek, akiket ural a félelem,

őrjöngve lökdösik lefelé az útjukba esőket,

s nem érzik, hogy ostobaságuk végtelen.

Érzéseiket elnyomva, feláldozva mindenüket,

megtagadva az értelmet, a tudást, s a hitet,

biz rettegve megtagadják az istenüket.

A sötétség parancsára, s annak a hívó szavára,

engedelmesen fejest ugranak a végzetükbe,

fel sem készülve a gyötrelmes halálra.

A szakadék szélén állva lassan megáll az idő,

s ha nem állnak ellen a gonosznak gyorsan,

nem marad más, csupán koromsötét jövő.

A Halál csókja

A Halál csókja félelmetes, ugyanakkor misztikus,

s a híre, a hatalma és az ereje is egyaránt intrikus.

Kiket a Halál megjelöl, azoknak nem kegyelmez,

megbüntet, megró, s végül bárkit megfegyelmez.

Varázsa elámít, elhiteti, hogy nála jobb nem lehet,

s nincs más választás, ellene senki soha nem tehet.

Végzetes út az csupán, mit a sors legvégül kijelöl,

és a bűnösöknek ott kellene állni a sorban legelöl.

A Halál csókja rejtélyes, láthatatlan, megbabonáz,

tetszése szerint jót, rosszat, egyaránt megzaboláz.

Nagyon mélyen tartja rettegésben az összes lelket,

s nem véletlenül írtak róla regét, nótákat és verset.

Van egy zug

Van egy zug a Földön, melyet erős sötét ural,

a területén nem mer felkelni a Nap sem,

a levegője, s a hangulata igen cudar.

Más vidékeken lassan eljön a pirkadás ideje,

kezd világosodni a homályzóna mélyén,

ám e zugban kitart a gonosz hidege.

Az ott lakók szemén erős és vastag a hályog,

nem látnak el az orruk végéig sem soha,

s felettük dögre leső varjúhad károg.

Szomorúan, rettegésben és félelemben élnek,

engedelmesen tömik magukba a mérget,

s ajkukat nem hagyja el vidám ének.

Van egy zug, amelyben elhalhat az élet ereje,

és kihunyhat a lelkekből a maradék tűz is,

ha fel nem kél az elnyomottak serege.

Hol marad az ész?

Hol marad az ész a vészterhes gondok közepette,

miért nem mutatkozik, hogyan lapulhat sunyin,

s miért ijeszti meg annyira a vég közeledte?

Miképpen hagyhatja magára a harcban az embert,

mi lehet az oka a gyávaságának és a félelmének,

s miféle okból hagyja elbukni, amit kedvelt?

Hogyan fordult szembe a szeretteivel, a családdal,

a baráti köreivel, a szerelmeivel és a világgal,

ahelyett, hogy leszámolt volna a galáddal?

Hol marad az ész, mikor a létnek a vége közeleg,

ennyire visszafejlődött volna az idők folyamán,

s reszketve majd az idők végéig kesereg?

Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

Rabláncon szenved a Szabadság

Rabláncon szenved a Szabadság, a Félelem rabja,

a börtöne sötét zugában elmélkedik magában,

a tudata homályos, s nem hallható a hangja.

Mint most, még soha nem volt ennyire magányos,

úgy érzi, elhagyták mindazok, akik szerették,

s a helyzete drámai, tragikus és talányos.

Naponta érik újabb megrázkódtatások, fájdalmak,

rendszeresen kínozza a Rettegés és a Pánik,

s egyre kevésbé bírja már a fájdalmat.

A rablánc felsértette a bokáit, dagadtak és véresek,

sokszor szomorú, a sírás kerülgeti bánatában,

a nappalai is, s az éjszakái is rémesek.

Rabláncon szenved a Szabadság, de küzdenie kell,

az életben maradásáért és az emberiségért,

különben a lelke nyugodalmat nem lel.

Koromsötét jövő

Koromsötét jövő előtt áll az emberiség,

és nem számít sem faj, sem nemzetiség.

A szabadságjogok eltűnnek véglegesen,

mivel sajna a butaság terjed végzetesen.

Nagyon sikeres a kábítás, az agymosás,

a félelemkeltés, s a rettegésbe hajszolás.

Tönkremennek a gazdaságok, s a cégek,

rabszolgasorsra jutnak a még élő népek.

Senkinek sem lehet majd soha semmije,

s az embereknek nem maradhat senkije.

A sötétség aljas, gonosz terve jól halad,

az sem fog örülni, aki végül megmarad.

Koromsötét jövő ármánya vetül a létre,

itt már a világnak a megmaradás a tétje.

Azonban még létezik az értelem csírája,

s erősödve szabadságot hozhat a világra.

Hagyjuk elvenni?

Hagyjuk elvenni a megszokott, s normális életünk,

amiben érzünk, dolgozunk, s vágyakozunk,

és amit igenis van miért féltenünk?

Hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak gonoszul,

és hazudozzanak a nap valamennyi percében,

s hitegessenek a valótlannal konokul?

Tűrjük el szeretteink bántását, gyilkos mérgezését,

valamennyiünk megsemmisítését, de gyorsan,

s a sötét, nem látható erők kérkedését?

Nézzük el a félelemben tartást, s a pánik fokozását,

az emberszámba sem vevést és a fenyegetést,

s az ártatlan gyermekek zokogását?

Fogadjuk el a számunkra eltervezett pusztító véget,

s az emlékünk kitörlését az idő folyamából,

valóban ezt szánta minékünk a végzet?

Hagyjuk elvenni gyávaságból a maradék eszünket,

ahelyett, hogy végre küzdenénk magunkért,

s becsülettel emelhetnénk fel a fejünket?

A veszteségek kora

A veszteségek kora ím reánk köszöntött,

a bú és a baj számtalan helyről özönlött.

Lassan mindenkinek a nyakáig ér a vész,

s igazán ritka az, aki jobb napok elé néz.

Ármány és hazugságok uralják a médiát,

egymás után érkeznek a halálos szériák.

Sorozatban készülnek a gyilkos mérgek,

amelyeket beadnának az összes népnek.

Nincs olyan, aki nem veszített el senkit,

és akinek mindez nem számított semmit.

A félelem és a rettegés tombol a világon,

s nem lesz újabb esély a sötét túlvilágon.

Ma kell a létért küzdeni, felvéve a harcot,

másként mindenki utoljára fizeti a sarcot.

Ideje vállvetve és bátran csatasorba állni,

s a hazug ígéretekre nem kell időt szánni.

A veszteségek kora kegyetlen és gonosz,

minden léleknek csupán fájdalmat okoz.

Összefogás, szeretet, remény és értelem,

mindezek együtt kifoghatnak a végzeten.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31