Saját alkotásaim
Hidegre fordult az idő, zord szelek fújnak,
egyre közeledik a hosszan tartó sötétség,
s a szerető szívek egymáshoz bújnak.
Melengetik egymás lelkét, reményt adnak,
kitartásra ösztönzik még önmagukat is,
s cserébe megértést, örömöt kapnak.
Hidegre fordult az idő, s keményebbé vált,
elillantak a forró percek, s vele a vágyak,
mi jó és szép volt, most messzire szállt.
Tükörszilánkok darabjai hevernek szerteszét,
akár a szétforgácsolt és összetört lelkek,
jól példázva eme világnak helyzetét.
A helyzet siralmas, önmagának csak árnyéka,
rengeteg kifacsart szív és eltiport elme,
ez csak a gonosznak lehet a szándéka.
Hihetetlen, de biz az ösztönök sem segítenek,
az emberek halálos tévutakon járnak,
s ugyanakkor önhitten feszítenek.
Tükörszilánkok csillognak, s a fájdalom arat,
utolér mindenkit, előle nincs menekvés,
végül a remény is darabjaira szakad.
Hamu alatt lapul az izzó parázs, levegőre várva,
és nem kellene már sok, hogy új erőre kapjon,
s fellobbanó tüze reményt hozzon a világra.
Fénye beragyogná a sötétségben fulladozó tájat,
kellemes melege cirógatná a fáradt arcokat,
s elűzné a lelkeket fogva tartó árnyat.
A sok fagyossá vált szívbe bátorságot hozhatna,
újra egyesíthetné a barátokat és a családokat,
s lángja sok élőlényt magához vonzhatna.
Hamu alatt várakozik csendesen az izzó parázs,
érzi, ahogy közeleg a szél, amely feléleszti,
s tűzként ereje több lesz, mint egy varázs.
Az álmok világában béke van és nyugalom,
szeretet járja át a szíveket, a lelkeket,
s a boldogság az igazi jutalom.
Senki nem bántja a másikat, hanem imádja,
segíti, amiben tudja, s támogatja mindig,
végül együtt nevetnek a világra.
Nem létezik betegség, zsarnokság, félelem,
sem irigység, gyűlölet, fájdalom, rettegés,
s csak az igazság a valódi lételem.
Az álmok világában nincsen gonosz, bánat,
nincs teher, gond, adósság, vagy rossz,
s az ember reményből építhet várat.
Testi hibák és lelki sebek, égető fájdalmak,
a szív mélyén rejlő izzó titkok sokasága,
senki nem kíván magának fájdalmat.
A sebezhetőséget mindig nehéz elleplezni,
előbb-utóbb úgyis előbukkan váratlanul,
s úgy nehéz a gondokat jól elrendezni.
A tiszta érzések ritkák, mint a gyémántok,
épp ezért az értékük is felbecsülhetetlen,
sajnos azonban vannak még rémálmok.
Testi hibák és lelki sebek, parányi remény,
belülről emésztő tűz, elérhetetlen álmok,
ez az élet bizony rettentően kemény.
Mennyivel szebb lenne egy értelmesebb világ,
ahol a szeretet átjárná a napokat, éveket,
s egész évben nyílna a sok virág.
Ahol nem lenne viszály, gyűlölet, harag, bánat,
nem létezhetne ellenségeskedés és elnyomás,
s ahol az embereket nem néznék nyájnak.
Amelyben mindenki békében élhetné a napjait,
boldogságban telne minden perc, minden óra,
s nem felednék el a történelem nagyjait.
Felnőttek és gyermekek megértenék egymást,
az igaz ölelések mindennaposak lennének,
s bárki tanulhatna a másiktól egy, s mást.
Nem létezne sem a fájdalom, sem a betegség,
senkinek nem lennének gondjai, problémái,
és nem létezne olyan, hogy ellenség.
A gonoszság nem tudná a lelket megmérgezni,
a sötétség és a félelem örökre eltűnnének,
s nem kellene a tudást soha megfékezni.
Mennyivel szebb lenne remények között élni,
hol az álmok és a vágyak valóra válnának,
és soha többé nem lenne mitől félni.
Meg kellene védeni a múltunkat, az álmainkat,
megőrizni szívünkben a régi szép időket,
s beteljesíteni az áhított vágyainkat!
Nem szabadna elengedni a jövőnek az esélyét,
s védtelenül várni a rosszat, a végzetünket,
és eljátszani valamennyiünk reményét!
Nagy hiba a fejünket lehajtva vágóhídra menni,
s ott tétlenül várni, hogy végezzenek velünk,
igenis tudnánk önmagunk létéért tenni!
Nem hagyhatjuk elpusztítani a szeretteink sorát,
és nem hagyhatjuk magukra a gyermekeket,
szájtátva várva, a nem létező csodát!
Nem áldozhatjuk fel, mit őseinktől örököltünk,
harcolnunk kell, ha muszáj az idők végéig,
s a gonoszon soha ne könyörüljünk!
Meg kellene védeni a jót, az igazat és a szépet,
hisz a lelkünk is, s a szívünk is tudja, érzi,
az életünk nem érhet ily siralmas véget!
Az erősödő sötétben valahol fény csillan,
igaz, még alig látható és túlontúl kicsi,
a szél is támadja, el mégsem illan.
Szépen erősödik a lángja, s reményt kelt,
akinek szerencséje van, az rá is lelhet,
s érezni fogja, talált egy biztató jelt.
Az erősödő sötétben gyilkos vihar készül,
a fény azonban növekszik, s dacol vele,
míg el nem űzi a sötétséget végül.
Érzések és remény, izzó, eltitkolt vágyak, sóhajok,
bizonytalanság, félelem attól, ami történhet,
s éjszakába kiáltott szívdobogtató óhajok.
Remegő kezek, belülről mélyen megsebzett lelkek,
akik vigyáznak arra, hogy mások ezt ne lássák,
amíg biztos támaszra, s vigaszra nem lelnek.
Érzések és remény, nélkülük annyira nehéz az élet,
s talán fel is adnák sokan a mindennapi harcot,
ám mégis adnak egy újabb esélyt a fénynek.
Nagyon nehéz reményre lelni egy hazug világban,
ahol az embereket kisemmizik a javaikból,
és ahol minden bővelkedik a hibákban.
Egy hosszú út vége közeleg, melynek a neve, élet,
eme úton sikeresen elbutították a népet,
s most emiatt szenved annyi lélek.
Elérték, hogy felnőtt, s gyerek engedelmes legyen,
soha ne gondolkozzon, ne elmélkedjen,
és önmagáért semmit ne tegyen.
Megvalósították az állandó félelmet és a rettegést,
egymás ellen fordítottak családokat, barátokat,
s eltiporták az összes jó felvetést.
Nagyon nehéz küzdeni egy ilyen sötét homályban,
mivel a megosztottság óriási, nincs bizalom,
s nincs bátorság, a végzet honában.
