Saját alkotásaim
Meddig lapulsz még a hamu alatt, józanságnak tüze,
és meddig hagyod még, hogy rajtad tapossanak,
mikor tör fel belőled, az elnyomottság dühe?
Mikor mutatod meg hatalmas erődet, meddig vársz,
miért hagyod, hogy elvegyék a parázsló reményt,
s nem érzed azt, hogy nagyon tévutakon jársz?
Meddig lapulsz még a hamu alatt gyáván és rettegve,
hogyan veszthetted el ennyire az egykori fényed,
s miért nem lángolsz, a becsületnek engedve?
Az élni akarás tüze, egy ideje már a hamu alatt lapul,
ám volt idő, amikor fennen, s büszkén ragyogott,
de mára sajnos, a sötétség ereje ejtette rabul.
Az élni akarás tüze még gyengén pislákol a lelkekben,
arra várva, hogy egyszer felélessze az ősi ösztön,
s újra, olyan erővel lángoljon, mint kezdetben.
Szükség van a reményre, mindenkinek, mindenkor,
mivel nélküle oly álmatlanok a sötét éjszakák,
s felbukkanhat a balszerencse mindenhol.
Az élet igen sokszor kemény, rideg és biz kegyetlen,
rengeteg fájdalmat, csalódást, s bánatot okoz,
így szép álmok helyett, zavar van a fejekben.
Szükség van a reményre, talán jobban, mint valaha,
olyan időket él az emberiség, amely veszélyes,
s a reménytől, feléledhet a túlélés parazsa.
Mint vízcseppeken a szivárvány, olyan az élet,
egyik pillanatban még ragyog, tündököl,
s a következőben eltűnik végleg.
Amíg tündököl, legyőzhetetlennek érzi magát,
a Nap mosolya cirógatja, a szellő hűsíti,
s minden percben hallatja a szavát.
Mikor fordul a kocka, s az éjjel árnya közeleg,
hűvösebbre, zordabbra fordul eme világ,
és a fényhez nem engedi közelebb.
Mint vízcseppeken a szivárvány, színes varázs,
s bár röpke illúziónak hat, mégis azt súgja,
újra fellángol a szívekben a parázs.
Hamu alatt lapul az izzó parázs, levegőre várva,
és nem kellene már sok, hogy új erőre kapjon,
s fellobbanó tüze reményt hozzon a világra.
Fénye beragyogná a sötétségben fulladozó tájat,
kellemes melege cirógatná a fáradt arcokat,
s elűzné a lelkeket fogva tartó árnyat.
A sok fagyossá vált szívbe bátorságot hozhatna,
újra egyesíthetné a barátokat és a családokat,
s lángja sok élőlényt magához vonzhatna.
Hamu alatt várakozik csendesen az izzó parázs,
érzi, ahogy közeleg a szél, amely feléleszti,
s tűzként ereje több lesz, mint egy varázs.
Elszálló pillanatok, megismételhetetlen percek,
varázslatos érzések, szívdobogtató remények,
és szerencsés esetben megvalósuló tervek.
Mindezek éltető erővel bírnak testre és lélekre,
s még amikor nem is válnak valóra az álmok,
akkor is erőt adhatnak hosszú évekre.
Elszálló pillanatok és a mélyben lapuló parázs,
féltve őrzött titkok kavalkádja az éjszakában,
s megannyi élmény, mielőtt jön a kaszás.
A szabadság szele feltámadott most tavasszal,
és próbálja elfújni a sötétségnek a felhőit,
nem lehet megvenni pénzzel, arannyal.
Végigcirógatja a megfáradt és rémült arcokat,
eszükbe juttatja, hogy lehet még esélyük,
ha sikerrel megvívják önnön harcukat.
Hiába dörög az ég, a villámok hiába cikáznak,
amíg csak a tiszta szívek együtt dobbannak,
s együtt éreznek, van remény a világnak.
A szabadság szele megborzongatja a lelkeket,
és felszítva a hamu alatt rejtőző parazsat,
újraéleszti az elfeledett harci szellemet.
Magunkba nézni legtöbbször nehéz nagyon,
mivel szembesülnünk kell a tetteinkkel,
s a hibáinkkal is, ugyanazon a napon.
Lelkünk mélyében izzik az igazság parazsa,
s bármikor fellobbanhat ismét és újfent,
és jobban fog égetni, mint valaha.
Szörnyen súlyos teher a hibánkat beismerni,
pedig anélkül meglehet végleg vesztünk,
és ideje lenne mindezt felismerni.
Magunkba nézni olyan rettenetesen kemény,
ám ha végre megtesszük tiszta lélekkel,
talán ismét miénk lehet a remény.
