Saját alkotásaim
Izzasztó forróság gyötri az élővilágot,
s lehervasztja az összes csodás virágot.
Sárgulnak a mezők, pusztulnak a rétek,
s alig lelhetőek fel manapság a méhek.
Minden élőlény megsínyli eme hőséget,
és elfelejtheti a világ az idén a bőséget.
Újra, s újból lesújt ez a rettenetes meleg,
ezt már nem bírja az éhes szúnyog sereg.
Az emberek is megszenvednek nagyon,
remélik e helyzet megszűnik egy napon.
A szélben mindenfelé sóhajok szállnak,
a lelkek, egy hűvös enyhülésre vágynak.
Napsütötte arcok, s ragyogó, csillogó szemek,
izzadt homlokok, testre tapadó vizes ruhák,
a világ csak békeidőben lehet kerek.
Fáradt, kimerült emberek és tikkasztó levegő,
álmatlanul gyötrő éjszakák, kimerült testek,
s szerterugdosott, összegyűrt lepedő.
Fogyó erőnlét, s csak szavakban létező tettek,
türelmetlenség, izgágaság és szenvedések,
a pihentető álmok a semmivé lettek.
Napsütötte arcok és sok kényszeredett mosoly,
lassan már senki nem kíván senkit, semmit,
a helyzet a hőség idején igen komoly.
Kifáradva, a hőségtől leizzadva küzdenek sokan,
oly bágyadtan peregnek a percek, s az órák,
ám az élet folyama gyorsan rohan.
Nincs már erő az emberekben, s nincsen kitartás,
tikkadtan pihegve próbálnak árnyékba jutni,
ahol csend van, s nincs zsibongás.
Azonban ott sem leli igazán a helyét soha, senki,
hiszen csupán átmeneti az enyhülés érzete,
s hamar innen is tovább kell menni.
Ilyetén bizony nem könnyű átvészelni a napokat,
a fülledt forróság elveszi az életkedvet is,
kimerítve a kicsiket és a nagyokat.
Kifáradva elhalványulnak az álmok és a vágyak,
a lélek is szenved és sietségért könyörög,
miközben a remények tova szállnak.
Izzadt arcok, csuromvizes ruhák, tapadó testek,
bágyadt és szenvedő emberek mindenfelé,
sajnos ez a pokoli hőség csak a kezdet.
Tikkadtan ténfergő járókelők, s heves indulatok,
a munkahelyeken maszkokban fuldoklók,
eme forróság csak növeli az indulatot.
Korlátok és hazugságok között szenvedő lelkek,
meggyötört tudatok, s kizsigerelt elmék,
kiutat ebből nem könnyen lelnek.
Izzadt arcok, s szempillákról lecsöpögő sópatak,
elakadó szavak a torkok kiszáradása okán,
a továbbiaktól a hűs szellők óvjanak!
Izzik a pokol, perzsel a hőség,
s nem igen lesz az idén bőség.
Szenvednek is az élők nagyon,
s mit elveszíthetnek az vagyon.
Kiszárad a fű, elsorvad a mező,
s leéghet a legmagasabb fenyő.
A növények is a végüket járják,
s mind a végső napjukat várják.
A forróság nem kímél meg soha,
a reményt is száműzi majd tova.
Az élet folyama hamar kiszárad,
és a fájdalom kihozza a hibákat.
Szenvesztő izzadás, s fájó kínok,
elhanyagolt és gondozatlan sírok.
Bizonytalan élet, szomorú napok,
fájdalmas sebek, kicsik, s nagyok.
Erőszakkal bezárt és hazug világ,
elhallgatott igazság, s néma viták.
Nyomorba taszított emberek sora,
a rossz elűzendő mindörökre tova.
Beárnyékolt álmok, leölt vágyak,
igaztalan, s teljesen hamis vádak.
Az emberiség kiirtása nem mese,
nem maradhat senkinek kedvese.
Izzik a pokol, s nem kegyelmez,
minden élőt biza megfegyelmez.
Újabban megfakulnak az álmok,
mivel az élet rögös és biza álnok.
Forróság szele suhan a világon szerte,
elbágyaszt és gyakorta beleáll a fejbe.
Lüktetően jelzi, hogy változik valami,
s a Nap sugárzása bizony nem tavaszi.
Kimerít, megéget, s elveszi az energiát,
leizzaszt és nem kímél senki emberfiát.
Nyomában pihegés, nehéz levegővétel,
megdolgozza a torkokat a levegőjével.
Forróság szele járja be amit csak lehet,
s ez ellen az élővilág semmit nem tehet.
Felperzseli a vidéket és a városok porát,
elfújja a nyugodt, pihentető álom korát.
Izzik a forró, fülledt levegő,
kiszáradt sok rét, sok legelő.
Valamennyi élőlény szenved,
nincs biz semmihez kedved.
Árnyékban is nagy a hőség,
növényekből nem lesz bőség.
Kivéve a gyomok! Ők bírják.
Az emberek oly hiába irtják.
Izzadt, tapadt testek mindenütt,
sokaknak ez álmuk, s mindenük.
A strandon bezzeg ki lehet bírni,
hiszen ott nem kell füvet nyírni.
Meg kapálni sem a tűző napon,
na az aztán borzasztó, nagyon.
Minden kinti munka veszélyes,
a sugárzás erős, igen szeszélyes.
Néha jön egy kis enyhe szellő,
nem sok, csak ami éppen kellő.
Elhiteti, hogy minden rendben,
főt ráknál nem nézel ki szebben.
A hőség pokla kíméletlen hozzád,
kiüt mielőtt magad rendbe hoznád.
Megégsz, szenvedsz s késő bánat,
a nyár emléke, még sokáig fájhat.
Fáradtan bágyadt percek,
a levegő csak úgy serceg.
Izzasztva lenyom és leöl,
akárkit pusztulásra jelöl.
Nem kímél senkit és soha,
gyilkolás után elszáll tova.
Sziréna hangja száll, hallik,
az élet rossz irányba zajlik.
Mindenki szenved, harcol,
a sors védteleneket sarcol.
A hőség kegyetlen, s álnok,
szétfoszlanak a szép álmok.
